52. Fejezet - Én akarom, ezt akarom?!

Sziasztoook! :)) Új rész, új bonyodalmak! Remélem mindenkinek jól tellik a téli szünet!! :)) Jó olvasást és pihenést minden kedves olvasómnak!! :)) Smile.:))

52. Fejezet

"Mit is várok az életemetől, ha egyszer sorra követem el ugyan azokat a hülye hibákat?!"

Órák telhettek el, amióta összeroskadva leültem a kanapéra. Összekulcsolt kezeimmel a térdemre könyököltem, kezeimen pedig támasztottam a fejem és vártam. Vártam, egy isteni sugallatra, egy jó tervre, a megfelelő gondolatra, a csodára. Vártam, és vártam, de nem történt az égvilágon semmi. Azt leszámítva, hogy a nyakam megfájdult a karom pedig elzsibbadt. A néma csendbe majd beleőrültem. A gondolataim ordítottak a fejembe, én pedig fáradt voltam bármit is tenni. Csak vártam. Aztán, mikor végleg meguntam a várakozást a semmire, felpattantam a kanapéról és megragadtam egy üveg bort. Néhány másodpercig mérlegeltem magamban a dolgokat. Napok óta nem ittam és nem szedtem be semmit. Viszont nem hagyom, hogy újra megtörténjen az, ami józanon megszokott történni velem. A gondolataim nem ordíthatják túl az elmém. Nem hagyom, hogy ismét felemésszenek. Inkább elfutok előlük, csak hogy ne keljen hallanom őket. Ezzel a tudattal indultam el a lift felé. Épp bevágtam magam mögött az ajtóm, mikor Oliver világfájdalmas képpel szintén készült elhagyni a szobáját. Összenéztünk.

-          Hova mész?

-          A partra. – jelentettem ki.

-          Azzal? – kérdezte semlegesen. Bólintottam. – És nélkülem? – meglepve mértem végig, majd kezébe nyomtam a bort. Vissza mentem a szobámba, és mikor ismét visszatértem egy másik üveg volt a kezemben. Oliverrel némán nézegettük egymást egy ideig, majd a mellettem álló fiú kezében a borral, megnyomta a lift gombját.

-          Ugye tudod, hogy a szerencsétlenség csúcsai vagyunk? – kérdeztem az italos üveget szorongatva.

-          De mi legalább már elértük valaminek a csúcsát.

Néhány órával később már a parton feküdtünk a homokban, és a csillagokat bámultuk. Mellettünk üres üvegek hevertek és a kikapcsolt telefonjaink. Miután engem nem tudtak elérni, Dan és Adam tovább próbálkoztak, méghozzá Olivernél. Ő viszont követve a példám kikapcsolta a készüléket és a homokba dobta. Nem tudom pontosan hány órára járhatott, de azt biztosra vettem, hogy már késő van. A parton szinte már senki nem volt, csak mi ketten. Miután fogtunk egy taxit, egyből ide jöttünk. Ledobtuk magunkat a homokba és kiürítettük a velünk hozott üvegeket.

-          Katy. – szólított meg nevetve Oliver. – Azt értem, hogy én miért fekszem részegen a homokban a part kellős közepén. De te miért? Mert kétlem, hogy együttérzésből.

-          Mert az életem egy összedőlt homokvár. – válaszoltam felettébb jókedvűen. Az az üveg bor meg tette a hatását. Oliver ismét felnevetett.

-          Összedőlt homokvár. – nevetett tovább. – Ez találó. – állapította meg. – De komolyan. Most a szokásosnál is jobban padlón vagy. Mi történt? – felém fordult, az arcára pedig némi komolyság költözött.

-          Adam közölte velem, hogy szerelmes belém. – böktem ki. Oliver egy pillanatra lefagyott, majd ismét az ég felé fordította a tekintetét.

-          Ez várható volt. – közölte, nekem pedig leesett az állam. Hogy mi?!

-          Tessék?

-          Ez várható volt. – ismételte. – Úgy értem, az számomra eddig is egyértelmű volt, hogy Adam jóval többet érez irántad, mint egy szimpla barátság. Emlékszem, amikor először találkoztunk ott ültünk a raktár egyik termében. Aztán beléptetek. Te és Adam. Akkor az volt az első gondolatom, hogy ő az a legendás pasi, aki ellopta a maffia szívét. Ahogy rád nézett, ahogy ott állt szorosan mögötted, olyan védelmező és elszánt volt. De aztán ez az elképzelésem egyből össze is dőlt, miután Dan szóba hozta Louis nevét. Az, ahogy a nevére reagáltál egyből elárulta, hogy ő a fiúd, Adam pedig csak a testőröd és a barátod. De ha engem kérdezel, akkor Adamen már akkor látszott, hogy többnek tart egy egyszerű barátnál.

-          Hogy nem vettem észre?  - kérdeztem, leginkább magamtól, mint Olivertől.

-          Szerelmes voltál Louis-ba. – felelte. – Nem ismerem olyan régóta Adamet, mint te, és ami azt illeti Louis-t szinte egyáltalán nem is ismerem. De ha fel sem tűnt, hogy mit érez irántad, akkor tényleg nagyon szerethetted Louis-t.

-          Hát ez az. Bárcsak azt mondhatnám, hogy szerettem. Bárcsak múlt időbe tudnék róla beszélni. De vajon mi kell ahhoz, hogy kiverjem őt a fejemből? – nagyot sóhajtottam, majd folytattam. – Egy érzéketlen ember akarok lenni. – jelentettem ki. – Mert bárhogy is nézem, az érzések, azok nehezítik meg az életünket. Ha szeretünk valakit, akkor bármikor elgyengülhetünk. Akkor van gyenge pontunk. Ezt az egyet mindig kitudják használni Oliver, és ki is használják.

-          Lehet. Sőt, egészen biztos, hogy így van. – felelte Oliver. – De inkább fájjon. Inkább a keserű fájdalomtól szenvedjek, mint az üresség okozta jéghideg érzéstől. Az rosszabb lenne. Sokkal rosszabb. – épp szólásra nyitottam a szám, amikor valaki megállt mellettünk. Felnéztem és Adam kifejezéstelen arcát pillantottam meg. Halkan felkuncogtam.

-          Azt hiszem megártott az a sok bor. – Oliver felé fordultam. – Mert Adam arcát most még a szokásosnál is morcosabbnak látom.

-          Ó. – hajtotta hátra a fejét Oliver, hogy jobban szemügyre vehesse a fölénk magasodó személyt. – Adam? Nem inkább Adamek? Megmertem volna rá esküdni, hogy az előbb még kettő volt belőle. – egyszerre kezdtünk el nevetni. Adam szem forgatva nézett le ránk.

-          Rajtad már meg sem lepődöm. – szegezte rám a tekintetét. – De te. – fordult Oliverhez. – Tőled azért többet vártam. – ezzel megragadta a karom és talpra segített. Az egyensúlyom nehezen találtam meg, így inkább Adambe kapaszkodtam. Oliver is nagy nehezen feltápászkodott, majd dülöngélve felegyenesedett, és kábán mért végig minket.

-          Most mi lesz nagyfőnök? - kérdezte egy elfojtott nevetés közben Oliver. - Bünti?

-          Most? Szépen beülünk egy taxiba, és visszamegyünk a szállodába. Mindketten lepihentek, és holnap reggel majd visszatérünk erre. – mutatott ránk, meg a homokba heverő üvegekre. – Józanon talán lehet majd veletek beszélni.

-          Igenis főnök. – állt vigyázban Oliver én pedig Adam vállába temettem az arcom és próbáltam visszafogni a nevetésem, de nem ment. Azt nem tudom Adamnek mennyire lehetett nehéz dolga ebben a pillanatban velünk, de mi felettébb jól éreztük magunkat.

Nem sokára már vissza is tértünk a szállodába. Oliver szó szerint beesett a szobájába, én pedig hasonló képen Adam segítségével megtaláltam a saját szobám és ágyam. A puha párnák közt feküdve, éreztem, hogy a parton elfogyasztott alkohol csak most kezd igazán a fejembe szállni. Mellettem Adam rosszalló pillantásokat vetett rám, majd felkapcsolta az ágyam melletti kislámpát és indulni készült. Én azonban előbb cselekedtem s aztán gondolkodtam. Már ha gondolkodtam egyáltalán. Megragadtam Adam karját és visszarántottam. Értetlenül bámult le rám.

-          Ne menj el. – kérleltem.

-          Aludnod kéne. Reggel szörnyen másnapos leszel. – mondta.

-          Furcsa, hogy az alkohol mikre nem képes. Úgy érzem tisztábban látok, mint eddig. – mondtam, Adam pedig mély levegőt vett. – Komolyan Adam. Már értem miért mondtad azt, amit. Már értelek. És igazad van. Tudom, hogy igazad van. El kell engednem őt, máskülönben örökké valami olyasminek leszek a rabja, ami csak felemészt. Felesleges utána vágyakoznom, ha egyszer nem lehet az enyém. És nem is kell. Nem akarom, hogy az enyém legyen. Én nem őt akarom. Én téged akarlak. – mondtam  kissé kábán. Úgy éreztem magam, mintha csak álmodnék. A szavak akaratlanul buktak ki belőlem, abban viszont nem voltam biztos, hogy tényleg így is érzek e. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy akkor abban a pillanatban valóban csak Adamre volt szükségem.

-          Részeg vagy. – felelte halkan. – Csak azért mondod most ezeket.

-          Nem. – csattantam fel, majd felültem az ágyon, és magam mellé rántottam Adamet is. – Adj esélyt, hogy megpróbálhassam. – kérleltem. – Adj esélyt magunknak. – Adam tiltakozni akart, de még mielőtt megszólalhatott volna beléfojtottam a szót. Minden pillanatok leforgása alatt történt. Megragadtam Adamet és megcsókoltam. Hirtelen nem tudta mire vélje ezt az egészet, azonban nem húzódott el. Még szorosabban magamhoz húztam. Egyre biztosabb voltam a dolgomban. Egyik kezem a mellkasán pihent, másikkal pedig a hajába túrtam.

-          Ezt nem szabadna. – suttogta. – Ez nem helyes. Részeg vagy és...

-          De az. Én ezt szeretném, és te is. Már pedig ha mindketten ezt szeretnénk, akkor igenis helyes. – feleltem magabiztosan. Adam néhány pillanatig bizonytalanul méregetett, majd ajkát az enyéimre tapasztotta. Egyik kezem Adam tarkójára vándorolt és egy pillanatra meg is állt ott. Az ágyam melletti kis lámpa fényében valami megcsillant az ujjamon. A Louis-tól kapott gyűrű, amit azóta is hűen viseltem. Hogy miért? Talán mert akartam, hogy valami emlékeztessen rá. Akartam, hogy egy része még akkor is velem lehessen, ha ő maga nem lehet. Egy pillanatra ledermedtem. Vajon helyesen cselekszem? Tényleg ezt akarom? Átfutott rajtam annak az érzése, hogy ez olyan mintha megcsalnám őt. De ezt a gondolatot azonnal el is vetettem, miután rájöttem, hogy ez hülyeség. Nem csalhatom meg őt. Hiszen kidobott. Már rég nincs közünk egymáshoz. Azt csinálok, amit csak akarok. Bizonyára már ő is túllépett a kapcsoltunkon, és nekem is ezt kell tennem. Nem ragaszkodhatok hozzá többé. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne lássam az ujjamon lévő gyűrűt.

-          Minden rendben? – kérdezte Adam aggodalmasan.

-          Igen. – feleltem határozottan. – Minden a legnagyobb rendben. – ezzel ismét megcsókoltam. - A tetteimet nem a bizonyítás vágy, vagy a Louis iránt érzett harag vezérelte. Legalábbis ezzel győzködtem magam. Ezt én akarom. Ezt akarom. Nem a bosszú irányít, hanem én. És én nem a bosszú vagyok. Igaz?!