44. Fejezet - Szétesve

Hellohello.:))  Először is, sajnálom, hogy soká hoztam az új részt. Mostanában kevesebb időm volt írni. Másodszor pedig, ismét szeptember lett, az az iskola. Ezzel kapcsolatba csak annyit, hogy kitartást mindenkinek, és sok sikert az új tanévhez.:)!!  Valamint a legnagyobb kitartást és erőt azoknak, akik szintúgy, mint én idén érettségiznek. Az idei év kemény lesz és igen megterhelő a suliban lévő vizsgák és az érettségire való felkészülés miatt, tehát valószínűleg gyakran késve tudom csak majd hozni az új részeket.:// De az oldal attól még ugyanúgy üzemelni fog!! Szóval aggodalomra semmi ok.:DD 
De nem is "beszélek"  többet. Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:))  Smile.:))
u.i.: a véleményeteket szívesen fogadom kommentbe, és örömmel látom, hogy 25 (!)  felirakozó van már az oldalon.:)) Köszönöm szépen!! 

44. fejezet

"Néhány ember igen pofátlan. Kérdezés és engedély nélkül törnek az életemre és akarnak megölni. Felháborító. Legalább szólhatnának előtte..." 

 

Néhány másodpercig némán figyeltük egymást, majd Louis sarkon fordult, és zsebre tett kezekkel elindult a kijárat felé. Csendben követtem őt. A parkolóban a kocsijához sétált, amit továbbra is szó nélkül kinyitott, majd beszállt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem szállok be mellé az autóba, hanem inkább gyalog indulok neki a hazaútnak. Lejátszódott előttem, ahogy összeveszek vele, amiért makacskodom. De ez a gondolat hamar tova szállt, és mély levegőt véve én is beszálltam. Hogy miért? 3 okból. 1: mert fájt a gondolat, hogy talán Louis nem veszekedne velem. Hagyná, hogy egyedül menjek haza. 2: nem akartam beismerni, de eltitkolni se tudtam magam elől. Vonzott a társasága, még akkor is ha tudtam, ez hiba. 3: kint hideg van, és bár nem tudom mennyi az idő, abban biztos voltam, hogy későre jár. Semmi kedvem nem volt egyedül a hideg éjszakába sétálgatni fél órán keresztül. Ha már választanom kell, Louis rideg és érdektelen társasága és a hideg téli éjszakában lévő séta között, akkor az előbbit választom.

Louis továbbra se nézett rám. Csöndben markolta a kormányt, de látszott rajta hogy feszült. Én karba font kezekkel bámultam kifelé az ablakon, majd végül megtörtem a csendet.

-          Köszönöm. – böktem ki. – A pénz miatt nem kell aggódnod. Majd vissza adom az óvadék árát. – folytattam.

-          Arra semmi szükség. – mondta rekedtes hangon. Ő az utat bámulta szüntelen, én pedig a kivilágított utcákat, amelyek mellett elhaladtunk. Egy tökéletes párbeszéd körülményei, két tökéletlen ember között.

-          Nem akarok tartozni. – feleltem. – Neked nem! – Louis lassan fújta ki a levegőt, és szorosabban kezdte markolni a kormányt. – Miért jöttél el? – kérdeztem, mert mióta megláttam a rendőrség folyosóján, azóta foglalkoztatott ez a kérdés.

-          Mert felhívtak a rendőrségről. – a válasza közömbös volt és egyszerű. Nem olyan, mint Louis.

-          Nem így értem. Mikor felhívtak elmondták, hogy mi történt, és hogy kivel történt. De te még ennek ellenére is értem jöttél. Miért? – Louis fél szemmel rám nézett, majd vissza az útra.

-          Elhiheted, nem az volt minden vágyam, hogy az éjszaka kellős közepén a rendőrségre jöjjek és letegyem az óvadékot érted, miután lecsuktak ittas vezetésért. – közölte kicsit sem barátságosan. – De ha nagyon tudni akarod, akkor azért jöttem el mindezek ellenére is érted, mert… - gondosan átgondolta mit fog mondani, majd néhány másodperc szünet után folytatta. – Mert ennyivel tartoztam neked.  – döbbenten mértem végig.

-          Te az igazsággal tartozol nekem, nem egy fuvarral. – vágtam oda, majd ismét az ablak felé fordultam, és hazáig el sem mozdítottam a tekintetem. Egy pillanatig éreztem Louis tekintetét magamon. Végül néma csend és feszültség lett kettőnk között. Valamint egy hatalmas szakadék, aminek az egyik oldalán Louis a másikon pedig én álltunk. Nem volt köztünk egy híd se, hogy át tudjunk sétálni a túl oldalra. Távol voltunk egymástól. Olyan távol éreztem őt magamtól, mint ahogy embert még soha.  A szakadékot pedig hiába akartam volna megszüntetni, nem lehetett. Éreztem, ahogy a mélység magához szólít, s míg Louis rezzenéstelen arccal bámul rám, én levegőért kapkodva eltűnök a sötétségben.

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor Louis leparkolt a ház előtt. Azonban meglátva, hogy ég a villany még a nappaliban ez a kő vissza is költözött. Néhány pillanatig némán ültünk egymás mellett magunk elé bámulva. Azon gondolkoztam, hogy vajon két ember, hogy tud ilyen távol kerülni egymástól? Két ember, aki szerette egymást, most idegenként néz a másikra. Bár, ha jobban belegondolok, itt csak az egyik fél szeretett igazán. És mindig annak fáj a legjobban, aki jobban szeret. Hiába. Ez a "szeretet" dolog elég nagy szívás.

-          Gyűlölsz engem, igaz? – törte meg a csendet Louis. Egyik keze a sebváltón, a másik pedig a kormányon pihent, tekintetét pedig továbbra se vette le az útról.

-          Nem. – feleltem halkan és meggyötörten. – Pedig kellene.

-          Miért? – kérdezte halkan.

-          Mert elkövettem életem legnagyobb hibáját, és bele szerettem valakibe, akibe nem kellett volna. – feleltem. – Emlékszel rá, mit mondtál mikor először megcsókoltál? – szemeim megteltek könnyekkel, de elfojtottam a sírást. Louis-ra néztem majd, ismét vissza az üres utcára. – ”Ígérem ez a szeretet nem fog fájni.” – idéztem a szavait, amik beleégtek a gondolataimba. – Hazudtál. Ez a szeretet fájt a legjobban. Én pedig hittem neked. – mondtam. – Életem legnagyobb hibája vagy Louis. – nem vártam meg Louis reakcióját. Egyszerűen kiszálltam a kocsiból, becsaptam magam mögött az ajtót, és elindultam a kapu felé, a bejárati ajtóig pedig meg se álltam. Megállva a küszöbön, egy pillanatig megtorpantam. Louis elhajtott én pedig arra gondoltam, hogy az oroszlán karmai közül most épp a medve barlangjába készülök besétálni. Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem nem fog érdekelni a házban lévő személy. Szó nélkül sétáltam el a nappali előtt és az emeltig meg se álltam. Igaz nem néztem oda, de szemem sarkából láttam, ahogy Adam a kanapén ül és tekintetével végig engem követ. Én mindezt figyelmen kívül hagytam, és gyors léptekkel bementem a fürdőbe. Kulcsra zártam magam mögött, és a mosdókagylónak támaszkodva figyeltem magam a tükörben. Legalábbis egy személyt, aki úgy nézett ki, mint én, mégis valami más volt. Valami megváltozott bennem. Karikás szemek, meggyötört fáradt arc. A külsőmön semmi változás. Belül viszont éreztem, hogy valami nagyon is más. Valami, ami nem rég még élt, most kezd kihalni belőlem. Remény? Bizalom? Szeretet? Esetleg küzdeni vágyás? Nem tudom. Talán mindegyik. De az biztos, hogy az a valami nem épül, hanem pusztul.
 

Megtöltöttem a kádat meleg vízzel, és majdnem egy fél tubus tusfürdőt beleöntöttem. Hogy miért? Ki tudja. Talán a lelkem mélyén azt hittem így lemoshatom magamról azt a sok bűnt és mocskot, ami rám tapadt. De ez aligha lehetséges. Legfeljebb az alkohol bűzét tudja eltüntetni. Két kezem a kád szélére tettem, és lehunytam a szemem. Kellemes érzés volt elmerülni a szinte már forró vízben. Azonban ahogy becsuktam a szemeim különböző képek villantak be előttem. Louis, ahogy üres tekintettel rám néz, és csak némán bámul. Louis, ahogy kisétál a házamból. Adam és Dan ahogy vádló pillantásokat lövelnek felém, Oliver, ahogy értetlenül áll a történtek előtt, és Zayn. Zayn aki együtt érző arccal halványan elmosolyodik. Aztán megjelent előttem az apám arca. A víz meleg volt, engem mégis kirázott a hideg. Nagy levegőt vettem, de továbbra se nyitottam ki a szemeim. A víz alá merültem, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha fel se mennék a víz alól? Mi lenne, ha szép csendben várnám, ahogy egy kád víz legyűr?! Mi lenne utána? Hiányoznék valakinek? Sírna értem valaki? Meggyászolnának? Na, és velem mi lenne? Könnyebb volna? Elmúlna a fájdalom, ami lassan felemészt? Ezen gondolatok sorba suhantak át az agyamon, majd végül arra jutottam, hogy igaz fáj, sőt, belülről meggyilkol, de a halál nem lenne feloldozás. Itt hagynék magam után olyan embereket, akik fontosak nekem. Nem tehetem meg velük, hogy cserben hagyom őket. És lássuk be: meghalni százszor egyszerűbb, mint életben maradni egy gyilkos világban. A menekülés nem az én módszerem.  Még akkor sem, ha ettől darabokra hullok. Ha legyőz az életem, hát szó nélkül fogom tűrni. Addig pedig próbálok egybe maradni. Nem magam miatt. Az már rég nem érdekel. Azok miatt, akik számítanak rám. Miattuk harcolok még egy kicsit. De ismerem magam annyira, hogy több törést már nem biztos, hogy elviselek.  

A levegőm fogytán volt, így felakartam lökni magam a felszínre, de hirtelen két erős kart érzetem a vállaimon. A két kéz hatalmas erővel nyomott vissza a víz alá, én pedig kezeimmel kapálóztak, de hiába. A támadón sokkal erősebb volt nálam. Éreztem, ahogy a tüdőm fokozatosan megtelik vízzel, a végtagjaim pedig zsibbadni kezdtek. Fejembe éles, szúró fájdalom hasított, levegőt pedig már nem kaptam. Fuldokolva küzdöttem még perceken át, majd végül minden erőm elveszítve megadtam magam. Hirtelen úgy éreztem, már nincs sok hátra. Kezdtem beletörődni az utolsó perceimbe, mikor a víz alól hangos csattanást hallottam. Ismét két kart éreztem a sajátjaimon. Adam. Levegőért kapkodtam, miközben kihúzott a kádból, és rám terített egy törölközőt. Vacogva, levegő hiányában, és Adam biztos kezei közt figyeltem, a földön fekvő férfit, aki a kád mellett elterülve feküdt. A döbbenettől és a hirtelen rémülettől megszólalni se tudtam. Elkerekedett szemekkel bámultam a padlót, Adam pedig olyan szorosan tartott, mintha csak attól félt volna, hogyha elenged, akkor összeesem. Nos, ha valóban ezt gondolta, akkor nem tévedett.

A földszintről rendőrautók szirénázása, és emberek beszéde hallatszott fel a szobámba. Adam kihívta a rendőrséget, én pedig egyedül akartam maradni kicsit, amíg összeszedem magam annyira, hogy vallomást tudjak tenni. Ez az ötletem, egyáltalán nem jött össze. Egy fekete melegítőben, és egy fehér pólóban ültem az ágy végén, és rezzenéstelen tekintettel magam elé bámultam. Talán néhány percig még pislogni is elfelejtettem. Most először nagyon megijedtem. Féltem, sőt rettegtem. A saját házamba akartak megölni. Nem fegyverrel, hanem puszta kézzel. Ha Adam nincs, én mostanra halott vagyok. Az pedig csak még jobban lesokkolt, hogy tudtam ki küldte rám azt a férfit. Az apám. Ebben teljesen biztos voltam. Valóban nem számít neki semmit sem, hogy a lánya vagyok. Ha a hatalomról van szó, képes a saját vérét is megölni. Kezeim reszkettek, de nem azért meg hideg volt a szobában. A félelem nem csak az elmém minden zugát, de a testemet is átjárta. Soha nem éreztem ilyen gyengének és sebezhetőnek azelőtt magam. Úgy éreztem, már nem vagyok az a magabiztos és erős lány, aki voltam. Egy gyenge, védtelen kislánynak éreztem magam, aki hozzá akart bújni az anyukájához, hogy megvédje. Kétségbe esetten emeltem fel a fejem, és azt vettem észre, hogy a szemem megtelik könnyekkel. Itt volt a vége. Végleg szétestem. Apró kis darabokra, s habár azt a büszkeségem még így sem engedte, hogy ezt bárki előtt kimutassam, nekem épp elég volt tudni, és érezni mindezt. Tudom, hogy legbelül olyan erős falat építettem fel az évek során, hogy sírni soha nem fogok olyanok előtt, akik előtt bánnám, ha gyengének tűnök.

Lentről egyre több ember hangja hallatszott fel. Erőt vettem magamon, és kimentem a szobámból. Lenéztem a korláton keresztül. Adam a lépcső alján állt és épp befejezte a beszélgetést egy rendőrrel. Meggyötörten indultam el, a lépcsőn, mire testőröm megfordult. Aggodalmat és kétségbeesést véltem felfedezni az arcán. Félt. Még soha, nem láttam őt félni. Meg volt rémülve, úgy ahogy én is. Szemeim megteltek könnyekkel. Kontrolálni akartam az érzéseim, de képtelen voltam rá. Elvesztettem az irányítást magam fellett. Adam felém fordult, belőlem pedig kitört zokogás.

-          Én ezt nem akartam. – szipogtam, miközben a nyakába borultam. – Nem akartam, hogy ez történjen…én…én ezt nem akartam. – a könnyek dőltek belőlem, én pedig végleg szétestem, Elöntött az az érzés, hogy mindennek vége, és ami eddig ingadozva állt körülöttem már az is összedőlt.

-          Tudom. – próbált vigasztalni. – Tudom. – suttogta. A könnyek elhomályosították a látásom, de az elmém nagyon is tiszta volt. Kristály tisztán láttam magam előtt, azt a 6 éves kislányt, aki az édesanyja mellett térdelve, azért könyörög, hogy ne hagyja magára. Egy összetört, és megrémült kislány, aki megrettent attól, amit lát. Hasonlóképpen éreztem most magam. Nem láttam értelmét semminek. Se a holnapnak, se az életemnek. Semminek. Amikkel küzdöttem nem problémák voltak. Többé már nem. Minden egyes ilyen alkalommal kevesebb leszek. Az életerő, a küzdeni vágyás és az elszántságom folyamatosan elfogy, s lassan nem marad belőlem semmi sem, csak egy belül üresen kongó, kívül élettelen valaki. Életembe nem voltam még ilyen közel a halálhoz. De még mindig rémisztőbb volt az, hogy akiket szeretek, ugyanezen a küszöbön állhatnak, mint az, hogy én magam nem rég majdnem a küszöböt is átléptem.

Kezeim remegni kezdtek, és hiába szorítottam őket ökölbe, nem akart abba maradni. Felpillantva felmértem a körülményeket. Néhány rendőr még mászkált a házban ide oda, nyomok után kutatva. Valamint a szemem sarkából egy ismerős arcot pillantottam meg. Nem sajnálkozón, de együtt érzőn figyelt a falnak dőlve. Erőt véve magamon eltávolodtam Adamtől. Remegő kezekkel töröltem le a könnyeket az arcomról, és magamba milliószor elátkoztam magam, amiért ilyen gyengének tűnök. Tűnök, milyen butaság. Hisz az is vagyok. Gyenge.

-          Oliver. – hangom halk volt, és elesett. Megköszörülve a torkom, előkerítettem a hangom.

-          Amint megtudtam mi történt, ide jöttem. – mondta. – Nem fogom megkérdezni, hogy vagy, mert láthatóan pokolian. Nem akarlak arról faggatni mi történt, mert már elmondták. Csak egy kérdésem lenne: Ki akart megölni? – mélyen a szemembe nézve, határozottan beszélt.

-          Most? – kérdeztem vissza halvány iróniával a hangomba, majd folytattam. – Nem az a kérdés, ki akar megölni. A kérdés az, ki nem akar?

-          Az apád küldte ide ezt az embert igaz? – kérdezte Adam.

-          Igen. Ő volt. És mint mindig a piszkos munkát nem ő akarta elvégezni.

-          Bocsáss meg, hogy ezt mondom. – szólt közbe Oliver. – De hirtelen kedvem támadt megölni az apád. Az az ember, aki a saját gyermekét képes volna feláldozni a hatalom érdekében, nem érdemli meg az életet. Nem érdemel semmi mást, csak halált.

-          A halál kinek megváltás, kinek azonban kárhozat. – feleltem halkan és erőtlenül. Hirtelen úgy éreztem minden erő elhagy. A gondolataim kezdtek összekuszálódni, a szoba pedig forogni kezdett velem. Nem akartam más, csak aludni. Aludni és addig fel sem ébredni, amíg ennek az őrületnek vége nem lesz. Aludni akartam. Örökre…