43. Fejezet - Volt bizalom, nincs bizalom

Sziasztoook.:))  Ismét egy új résszel jelentkezem.:) A történet kezd egyre jobban bonyolódni, és a legnagyobb fordulat hamarosan be is következik. De addig, még lesz néhány fejezet..:D Szóval mindent a maga idejébe.;) Addig is jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)) A véleményeteket pedig szívesen várom kommntekbe!!!!!! :)) Smile.:)) 

43. Fejezet

"Néző pont kérdése csak az egész, de ha úgy vesszük mind egy szakadék szélén sétálgatunk, s egyszer csak megcsúszunk, és lezuhanunk. A külömbség csak annyi, hogy lesz akit elkapnak a szakadék alján, s lesz aki a sziklák közé hull. Én nem attól félek, hogy a sziklák közé zuhanok. Egyértelmű, hogy oda fogok. Már csak azt nem tudom, hogy kit fogok magammal rántani..."

A múlt este bevett altatók megtették a hatásukat. Délután kettőkor ébredtem fel. Miután tegnap haza értem, jó ideig feküdtem a kanapén és gondolkoztam. Végül este felmentem a szobámba, mielőtt még Adam visszaért volna. Tudtam, hogy majd beszélni akar velem, nekem azonban semmi kedvem nem volt hozzá, így jobbnak láttam, ha nem is találkozom már vele aznap. Elalvás előtt bevettem néhány szem altatót, remélve, hogy így majd tudok pihenni valamennyit. Nos, ezzel nem is volt probléma. Délután kettőkor ébredtem fel, viszont kicsit sem kipihentem. Úgy éreztem magam, mint aki előző este totál károsra itta magát. Végül fáradtan, de feltápászkodtam az ágyamból. Felvettem egy sötét kék farmert, és egy ugyanilyen színű inget, meg a bokacsizmám. A telefonomra pillantva volt 5 nem fogadott hívásom Adamtől, és 3 Zayn-től. Ragyogó. Mély levegőt véve halkan kinyitottam a szobám ajtaját. Már épp becsuktam magam mögött, mikor egy másik szoba ajtaja is kinyílt.

-          Mondanám, hogy jó reggelt, de ááá neked az most nem mondana semmit. – szólalt meg mögülem Adam.

-          Ne kezd! – torkoltam le.

-          Mégis meddig akarsz kerülni engem?! – értetlenül fordultam felé.

-          Nem kerüllek. – vágtam rá.

-          Ó értem. Tehát ezért nem hívtál fel tegnap mikor haza értél, és valószínűleg ezért aludtál már mire vissza értem. Egyébként mennyi altatót vettél be? Várj. Tudod mit? Inkább nem akarom tudni. Elég, hogy látom, ahogy szétesel. Viszont azt remélem, tudod, hogy előbb utóbb beszélned kell róla. Mert bármit is érzel most, az csak idő kérdése és felemészt.

-          Jót társalogtunk, de sajnos nekem egy ilyen komoly beszélgetéshez még reggel van. – fordultam meg, és sietve elindultam le a lépcsőn.

-          Délután kettő múlt!  - kiáltott utánam Adam. Én befordultam a konyhába, és leemelve a szekrényből egy csészét, öntöttem magamnak kávét. Az ajtó ezzel párhuzamosan hangos csattanással vágódott be. Adam távozott. A bűntudat halvány érzetével ültem le a kanapéra és kortyolgatni kezdtem a forró kávém. Épp belemélyedtem volna a gondolataimba, amik leginkább arról szóltak, hogy Adam haragszik rám, és teljesen jogosan, mikor megszólalt a csengő. A gyomrom összeszorult. Mikor legutóbb megszólalt a csengő, Louis állt az ajtóba és azért jött, hogy szakítson velem. Azonban jelenleg ő az utolsó személy, aki most az ajtó túloldalán állhat, így nagyot sóhajtva, de ajtót nyitottam. Az engem meglátogatni kívánt személyek listáján Louis hirtelen az utolsóból, utolsó előtti lett. Az apám állt velem szembe. Nehezemre esett kinyögni bármit is, így csak néztem, mint valami kísértet. Egy kísértet, aki mint élve, mint holtan kísért engem.

-          Mit keresel itt? – böktem ki végül hosszú hallgatás után.

-          Beszélgetni jöttem az én egyetlen kislányommal. – húzta gúnyos mosolyra a száját.

-          Nem akarok veled beszélgetni.

-          Viszont fogsz. – válaszolta határozottan, majd belökte az ajtót, és besétált a házba. – Szép ház. – jegyezte meg. – Alig változott. Sőt. Szinte semmit. – miután felmérte a nappalit és a lépcső felőli oldalát a háznak felém fordult. – Jobban megkellene válogatnotok, hogy mibe ütitek az orrotokat. – mondta. – Ha azt hiszitek, hogy az utamba állhattok, akkor nagyot tévedtek. – szemöldök ráncolva néztem rá.

-          Miről beszélsz?! 

-          Arról, hogy Dan és a te drágalátos testőröd az az Adam gyerek tegnap eljöttek hozzám, és megfenyegettek, hogy amennyiben nem tűnök el örökre innen és egyben az életedből annak csúnya vége lesz. De bizonyára ezt tudod. Gondolom te küldted rám őket. Őszintén szólva Katharine reméltem, hogy a személyes ügyeidet és problémáidat nem küldöncök útján rendezed le. Úgy tűnik tévedtem. – a világ legértetlenebb arcát vágva továbbra se értettem semmit. Az apám látva a tekintetem össze húzta a szemét, és hitetlenül felnevetett. – Ó. Fogalmad sem volt róla, hogy mit csináltak a hátad mögött igaz?

-          Kizárt, hogy Dan és Adam megfenyegettek volna téged. Ők soha nem tennének ilyet. A tudtom nélkül biztosan nem. – erősködtem, de túl magabiztos volt ahhoz, hogy hazudjon. Látszott rajta, hogy igazat mond, és nagyon jól szórakozik a döbbenetemen.

-          Pedig így volt. – felelte. – Szomorú dolog a csalódás. A bizalom pedig veszélyes.

-          Te beszélsz itt nekem a bizalomról?

-          Nem vitatkozni jöttem Katy. – vágott közbe. – Hanem azért, hogy közöljem, nem megyek sehová. Vissza szerzem azt, ami az enyém. Én vagyok a maffia nem te. Köszönöm, hogy tovább vitted a családi vállalkozást, amíg távol voltam, de most már semmi szükség rád.

-          Tévedsz. Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, vissza kapsz itt bármit.

-          Nocsak. Úgy tudtam utálod a tényt, miszerint te lettél az örökös a trónon.

-          Tény, hogy nem az volt minden álmom, hogy én legyek a maffia. De nem fogom hagyni, hogy ismét egy gyilkos bűnöző kezébe kerüljön a hatalom. Írtál egy végrendeletet rémlik? Enyém a családi birtok, az összes vagyonod és én vagyok a maffia!

-          Az csak egy cetli volt, ami immár érvényét vesztette, mert vissza jöttem. A ház, a vagyon, de még az a kocsi is, amit az én pénzemen vettél. Mind az enyém! 

-          Nem. Itt már semmi nem a tied. Most pedig megkérlek, hogy hagyd el a házam. – mutattam határozottan az ajtó felé.

-          Ne hidd, hogy ezzel vége. A lányom, vagy, de ha a hatalomról van szó, akkor csak egy ember, aki az utamba áll. Ha kell a saját gyermekem is eltakarítom az utamból. Ezt pedig veheted fenyegetésnek is Katharine. Ha van egy kis eszed, akkor nem szállsz háborúba velem. A családi viták sose szépek, a mi esetünkben pedig alighanem halálosak. – mondta, majd a már jól ismert gúnyos mosolyával elhagyta a házat. Talán még soha nem voltam ilyen dühös se Adamre se Dan-re. Jelenleg azt kívántam, hogy jó ideig ne kerüljenek a szemem elé, mert valószínűleg csúnya veszekedés alakulna ki. Feldühített, hogy a hátam mögött fenyegetőznek. Ráadásul az apámról van szó. Idegesen téptem fel a kandalló melletti polc egy kis szekrény ajtaját, ami mögött italok rejtőztek. Sajnálatomra a whisky már elfogyott, de 3 üveg vodka kacsintott rám, és szinte halottam, ahogy megszólítanak. Kivettem egy üveggel, és letekerve a kupakot meghúztam az üveg tartalmát. Muszáj megalapoznom hangulatom, mire Adam haza ér. Úgy tűnik, józanon már egy napot se élek túl.

Nem tudom mióta ültem a fotelbe, kezembe a vodkás üveggel, de azt éreztem, hogy már megtette a hatását. Nemrég fel akartam kelni, hogy idehozzak még valamit, amit megihatok, de ahogy felkeltem a fotelből, vissza is zuhantam. Arcom a tenyerembe temettem, és legszívesebben sírtam volna, de a könnyek valahogy nem bírtak utat törni maguknak. Hiába. Néha túljátszom az erős ember szerepét, és láthatólag ezt az agyam is elhiszi egy idő után. Fejem csak akkor emeltem fel, amikor az ajtó kattanását hallottam. Á. Kezdődik a műsor.

-          Itt meg mi a fene folyik? – lépett be a nappaliba Adam.

-          Tudod Adam csalódni egyszer, még talán elviselhető. De csalódni másodszorra is, olyan emberekben, akikben bízol, és akik fontosak számodra. Az valami kegyetlen. – szólaltam meg.

-          Miről beszélsz Katy? – kérdezte félve. – És miért van a kezedben egy már majdnem üres vodkás üveg?

-          Mert ez a kicseszett üveg legalább nem ver át. Ez itt. – mutattam a kezembe lévő üvegre. –Legalább nem hazudik nekem.

-          Katy… - kezdte, de én fej rázva szavába vágtam. Még mit nem. Itt most én fogok beszélni.

-          Hazudtatok. Becsaptatok, és a hátam mögött intézkedtetek. Megfenyegettétek az apám, most pedig meg akar ölni. Szerintem Adam, mindezek után jobb, ha meg se szólalsz.

-          Honnan tudsz te erről? – kérdezte döbbenten.

-          Apuci délután beállított, és kitálalt. Közölte, hogy nem fog lelépni, sőt mi több azt is mondta, hogy ha nem vagyok hajlandó lemondani arról, hogy én legyek a maffia, akkor, ha kell meg is ölet. Igazi apa lánya kapcsolat nem gondolod? – kérdeztem cinikusan, Adam pedig megbánt arccal, de mégis neheztelve nézett rám.

-          Értem, és szerinted minderre az a megoldás, hogy leiszod magad?

-          Itt most nem rólam van szó. – emeltem fel a hangom. – Hanem arról, hogy már senkiben nem tudok megbízni. Mert azok, akiket szeretek csak bántani tudnak. Mind ezt teszitek.

-          Szerinted nekem könnyű?  - förmedt rám. – Látom, ahogy nap, mint nap kiütöd magad. Nem fogom végig nézni, ahogy darabokra hullasz. Ha pedig ehhez az kell, hogy hazudjak neked, akkor hazudni fogok. Te is ezt tetted, hogy megvédd Louis-t. Hazudtál, mert szeretted és féltetted. Én is ugyan ezt teszem. Meg kell értened.

-          Őt ebből hagyd ki. – sziszegtem. – Az egyetlen ember volt, akit hosszú évek óta szeretni tudtam. Akit szeretni mertem! Erre egyik percről a másikra kilépett az életemből, és most úgy érzem nem maradt semmim. Semmi, amiért megérné felkelnem holnap. – Adam lehajtott fejjel, próbálta nyugtatni magát. Azt gondoltam csak némán elsétál majd, de amikor ismét a szemembe nézett tudtam, hogy a valódi veszekedés csak most kezdődik.

-          Ezért leiszod magad, és nyugtatókat szedsz. Gratulálok Katharine. Igazán kifinomult módszer a problémák megoldására. – tapsolt elismerően. – Ennyi erővel akár egy hídról is leugorhatnál. Mert csak hogy tudd, nem viccből mondták az orvosok, hogy kímélned kell magad. Mint testileg, mint érzelmileg. Komolyan nem érted?! Idegösszeomlásod volt. Másodszorra! A harmadikat lehet túl se éled! – kiabált, én pedig most először úgy éreztem nem kell vissza fognom a haragom vele szembe. Mindig is ügyeltem arra, hogy őt ne bántsam meg. Mert ha Louis-val veszekedtünk annak mindig békülés lett a vége, Dan pedig nem veszi magára a megjegyzéseim. Azonban Adam más. Vele nőttem fel, tudja min mentem keresztül, mert ott volt velem a pokoli múltam 10 kerek évén. Mindig is fontos volt számomra, hogy ne bántsam meg, mert nagyon sokat köszönhetek neki. Viszont most ő is csak egy ember volt, akivel kiabálni akartam. És kiabáltam is.

-          Ki mondta, hogy túl akarom élni?! – Adam szemöldöke az egekbe szökött, a tekintete pedig szikrákat szórt.

-          Értem. Szóval így akarsz túllépni a dolgokon? Hisztivel és önsajnálattal? Katy, összetörték a szíved. Ez valóban nagyon szomorú dolog, de nem a világ vége. Szeretted. Nagyszerű. De tedd túl magad azon a seggfejen, mert nem ér annyit, hogy tönkre tedd miatta magad! Louis meg se érdemelt téged. Egy barom volt, aki majdnem megölt! Ha nem rólad lenne szó, nem érdekelne. De rólad van! Fontos vagy nekem, ő viszont nem értékelte azt, amit tőled kapott! Utólag már azt is bánom, hogy nem vertem be jobban a képét, amikor alkalmam volt rá. – Adam dühösen köpte felém a szavakat, én pedig döbbenten hallgattam őt. A szavai úgy értek, mintha minden egyes szó után belém döfnének egy kést, aztán jól meg is forgatnák bennem. Ellenben a legrosszabb mégsem ez volt. Hanem az, hogy Adam úgy gondolja, Louis miatt kezdek összeomlani. Ez viszont nem teljesen igaz. Louis csak rátett még egy lapáttal erre az egészre. Az életem borít ki. Az, ami körülöttem zajlik, ami ellen nem tudok tenni semmit. – El kell döntened, mit akarsz Katharine! Nem csinálhatod ezt tovább! – kiáltott rám, majd a kezembe lévő vodkás üvegre mutatott.

-          Hogy mit akarok? – álltam fel a fotelből, és minden erőm össze gyűjtöttem, hogy össze ne essek. – Nem kértem nagy dolgokat a sorstól. Csak annyit, hogy ebben az elbaszott életembe, kevesebb legyen a pokol és egy kicsivel több a mennyország! Teszek a sok pénzemre, a nagy házamra, még arra a rohadt kocsira is, ami kint áll. Nem érdekel az sem, hogy mekkora hatalom van a kezemben! Én csak élni akarok. Normálisan és szeretve. Ezt pedig egyikőtök sem tudja megadni nekem. – keltem ki magamból. – El sem tudjátok képzelni, min megyek keresztül. Min mentem mindvégig keresztül. Túléltem, hogy a szemem láttán lelőtték az anyám, és mellettem halt meg. Próbáltam túltenni magam, hogy család nélkül egy árvaház kis szobájába nőttem fel, el akartam felejteni, amiket Dave tett velem, kiakarom törölni az életemből az apám és is azt, hogy én vagyok a maffia. Nem akarom érezni azt a baszott nagy fájdalmat, amit Louis miatt érzek, és arra vágyok, hogy ne akarjanak megölni, mert nem tettem semmit! Érted?! Semmit. Csak megszülettem, és élni akartam. Nem túlélni, hanem élni! Ez minden, amit szeretnék! – ordítottam mindezt Adam szemébe, aki rezzenéstelen arccal bámult rám, és talán még levegőt is elfelejtett venni. – Tudod, van az a hervasztó pillanat, mikor rájössz, hogy a hatalom, ami a kezedbe van semmit nem ér. Mert amire valóban vágynál se hatalommal se pénzzel nem tudod megszerezni. Ez egy ilyen dolog. Vagy megkapod az égiektől, vagy rábasztál! Na most, szerintem én nagyon rábasztam. – közöltem a szemébe nézve.

-          Tudom, hogy fáj, de meg kell értened, hogy… - kezdte, én pedig hitetlenül megráztam a fejem. Odasétáltam a kandallóhoz, aminek a párkányán pihent a kocsi kulcs és le emeltem onnan. – Mit csinálsz?! Nem ülhetsz kocsiba! Részeg vagy… - sietett utánam Adam, és elkapta a karom. – Nem fogom hagyni, hogy át lépd a ház küszöbét ilyen állapotban! – mordult rám, dühösen, én viszont kirántottam a kezem a szorításából, és egyenesen a szemébe néztem.

-          Bocs, de én még nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy ezt a beszélgetést folytassuk. A vodka pedig elfogyott, szóval ez a párbeszéd itt véget is ért. Túl józan vagyok hozzád jelenleg. – vágtam oda, majd a kocsihoz futottam, és habár a világ forgott velem mikor beszálltam, nem érdekelt. Adam kirohant utánam és kiabálva próbált megállítani, de magasról tettem arra, hogy mit szeretne. Most egy kicsit azt csinálom, amit én szeretnék! Kerék csikorgatva hajtottam el a ház elől. Testőröm nem adta fel. Egy darabig még futott utánam az utcán, aztán lehagytam. Nem tudtam hová tartok, nem tudtam hová nem, csak abban voltam biztos, hogy céltalanul száguldani mámoros állapotban, most sokkal jobb, bármi másnál. 

Gőzöm sincs mióta voltam úton, és azt se tudtam hol vagyok éppen. Az időérzékem valahogy odaveszett a józan eszemmel együtt. Nem volt kitűzött úti célom. Csak vezetni akartam, és minél messzebb kerülni gondjaimtól, és azoktól az emberektől, akik körülvesznek. Viszont volt egy elkeserítő tény, ami valóban elég elkeserítő volt számomra: valójában az életem volt az, ami elől elakartam menekülni. Az viszont hűségesen követett, mindegy hová mentem. Valamitől, ami bennem lakozik képtelenség elfutni. Keményen próbáltam, több féle képen, de hiába. Ahol én vagyok ott lesz ez az egész őrület is. És ahogy az életem, én is egyre őrültebbé válok. A mai napom csúcspontja azt hittem az, hogy az apám beállított hozzám, de tévedtem. A hátam mögül egy szirénázó és villogó kocsi közeledett. Mellém érve leterelt az út szélére, én pedig fejem a kormányra hajtottam. Erőt véve magamon, lehúztam a kocsi ablakát. Egy egyenruhás férfi állt meg mellettem, és egyáltalán nem tűnt barátságosnak.

-          Hölgyem, ön túllépte a sebesség határt. – szólalt meg.

-          Mennyivel? – kérdeztem előre félve a választól. A rendőr megköszörülte a torkát.

-          Sokkal. Nagyon sokkal. – gyorshajtás. Nos, azért még senki nem kapott életfogytiglant.

-          Sajnálom, biztos úr. Tényleg. – kezdtem magyarázkodni. – Írjon egy csekket. – a férfi elég érdekes arcot vágott, és kicsit közelebb hajolt. – Na de kérem, azért a tisztes távolság.. – hőköltem hátra.

-          Fogyasztott ön alkoholt? – én egyből a megráztam a fejem. Talán kicsit túl feltűnően is.

-          Nem. Én nem ittam semmi mást, csak vizet. – feleltem komolyságot erőltetve magamra. Nem igazán jött össze.

-          Persze. Vagy legalábbis valamit, aminek a színe hasonlított a vízére. – állapította meg. – Megmerjem kérdezni, hogy itt vannak e az iratai?

-          Biztos úr. – mosolyogtam rá bájosan. – Kérdezni mindent szabad. De a választ is el kell tudni viselni. –bólogattam komolyan. A rendőr nagyot sóhajtva lehajtotta fejét, majd megszólalt.

-          Kérem, szálljon ki! – engedelmesen kiszálltam, és igaz eléggé instabil voltam azért tovább mosolyogtam. Ki tudja? Talán a rendőr megenyhül majd tőle. Vagy nem? – Adja a kezeit.

-          Nem adom. – háborodtam fel, és elkaptam a kezeim. – Azok az enyémek. – közöltem. A velem szembe álló férfi kezében tartotta bilincset, és szólásra nyitotta száját, de aztán inkább átgondolta a mondanivalóját. Végül egy gondterhelt sóhajtás után csak ennyit mondott: - Engem ezért nem fizetnek meg eléggé. – a bilincs kattant, a kezeim pedig fogságba estek. A karom megragadva elvezetett a rendőr kocsiig, majd beültetett a hátsó ülésre. Ott láttam csak, hogy egy rendőr ül az anyósülésen is. Érdeklődve hátra pillantott, és miután végig mért vissza fordult a társához, aki közben elindult az autóval.

-          Gyorshajtással visszük be?

-          Gyorshajtással is. – mondta. – Ittas állapotban vezetett, és nem elég, hogy túllépte a megengedett sebesség határt, de még jogosítványa se volt.

-          Hé. – emeltem fel a fejem sértődötten. – Honnan veszi, hogy nincs jogsim? Megkérdezte, hogy megkérdezheti e, de végül nem kérdezte meg. – feleltem felháborodva. 

-          Miért? Van jogosítványa? – kérdezte, és a vissza pillantó tükörből felém nézett.

-          Ajh. – mordultam fel, és magam köré próbáltam fonni a kezem, de a bilincstől ez nem igazán sikerült. – Most miért kellett, megkérdeznie?

-          Nagyon ki ütötte magát. – szólt közbe a másik férfi.

-          Az nem kifejezés.

-          Én is itt vagyok ám. – szóltam oda. De ez láthatóan senkit nem érdekelt.

Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy több mint 3 órája vagyok ebben a dohos és kicsit sem barátságos cellában. Karba font karokkal vártam a kemény és rácsos ágyon ülve. Hátam a falnak döntöttem, és csak remélni tudtam, hogy minél előbb kijutok innen. A kocsim valószínűleg még mindig az út szélén parkol, a telefonom pedig elvették. Mikor behoztak kértem, hogy had telefonálhassak, de a két rendőrt annyira kiborítottam, mire beértek velem, hogy telefonálásról szó sem lehetett. Az elmúlt órákban, eléggé kijózanodtam ahhoz, hogy felmérjem a helyzetem. Nos, megkellett állapítanom, hogy elég elkeserítő a jelenlegi helyzetem. Egyedül, órákon át. Az ember akaratlanul is gondolkodóba esik egy ilyen szituációba. Nem volt más választásom. Össze voltam zárva, saját magammal. A legnagyobb ellenségemmel.

 A gondolataim sok felé jártak. Először azon, hogy Adam vajon most mit csinálhat, és hogy mennyire dühös rám. Aztán pedig azon kezdtem el agyalni, hogy mihez fogok kezdeni most, hogy lett egy újabb ember, aki a halálomra pályázik. Valamint az is végig futott az agyamon, hogy vajon mihez fogok kezdeni? Most, hogy hivatalosan is olyan csődtömeg vagyok amilyen még eddig soha, mit fogok tenni? Mert valószínűleg, a pár évvel ezelőtti énemnek ez nem is volna kérdés: küzdenék, és soha nem adnám fel. Küzdenék azért, hogy később jobb legyen. Azonban most, hogy eljött a később, már tudom, hogy semmi nem lett jobb. Sőt. A dolgok szépen lassan egyre rosszabbak lettek. Igaz, amíg Louis az életem része volt minden szebbnek tűnt, és megoldhatónak. Viszont, most megfordult a fejemben, hogy talán akkor lett volna a legjobb, ha soha nem is válik az életem részesévé. Nem azért, mert már nem szeretem. Hanem azért, mert most sokkal jobban fáj, mint amikor még nem is ismertem. Az utolsó reményem és erőm fektettem abba, hogy szeretni merjek bárkit is, és bízni tudjak benne. Most pedig nem maradt semmim. Se erőm, se hitem, se akaratom. Nem látom értelmét. Minek? Ha megbízok valakiben, az úgyis átver, ha megszeretek valakit, magamra hagy, ha pedig valamit szeretnék, azt megkapom, azonban hirtelen porrá is hullik. Minden, ami a boldogság fogalmához kapcsolódik számomra olyan, mint egy illúzió. Hirtelen a semmiből megjelenik, gyönyörű és hihetetlen, aztán mikor elkezdem elfogadni, hogy ez a valóság akkor, mint a tükör üvege szilánkokra törik, és meglátom a saját, valós és hamisítatlan életem. A valóság látványa elborzaszt, az illúzióé pedig földbe tipor azzal, hogy nem valós.

Elmélkedésemből egy hang zökkentett ki, és egy a cella zárjának kattanása.

-          Távozhat. – közölte az egyik rendőr, aki behozott. – Felhívtuk a telefonjából a gyorshívások közt az első számot. Le tették önért az óvadékot.

-           Na, végre. Már épp ideje volt. – közöltem. Tudom, hogy Adam haragszik most rám, de megnyugtatott tény, miszerint még így is hajlandó volt eljönni értem. Bár, ő a testőröm. Ha haragszik rám, ha nem, kötelessége volt ezt tenni. De azért, titkon reméltem, hogy most nem a kötelesség szánta rá minderre. Elégedett mosollyal léptem ki a cellából, és felszegett állal sétáltam el a rendőr előtt. Elvettem a telefonom, és kicsit sem boldogan fogadtam a hírt, miszerint a kocsim, majd holnapra haza vontatják. Éljen. Fáradtan lépkedtem előre, egészen addig, amíg meg nem láttam ki vár a folyosón. A velem szembe álló személy láttán teljesen kijózanodtam. Belül ledöbbentem, kívül azonban ennek jelét sem mutattam. A büszkeségem ezt nem engedte. Rezzenéstelen arccal, magam mellé ejtett kezekkel bámultam rá. Hosszú, sötét szürke szövetkabátot viselt, kezeit pedig a kabát zsebébe süllyesztette. Nyaka körül egy fekete sál volt, de öltözete, mint mindig most is egy fekete felső és nadrág volt. Haja pedig, szokásához híven, kócosan állt. Üres tekintettel vette fel velem a szemkontaktust. A kék szempár már-már lyukat égetett belém. Furcsa, bizsergő érzés járta át a testem. Talán azért, mert furcsa volt, őt így látnom. Ridegen és teljesen érdektelenül velem szembe. Vagy egyszerűen csak azért, mert az a Louis, aki velem szembe állt, a közelében sem volt annak a személynek, akibe beleszerettem…