29. Fejezet- Valóra vált rémálom

Sziasztook.:) Tudom soká hoztam az új részt, de mentségemre legyen, hogy mostanában alig volt időm.:(  Remélem elnézitek nekem.:) Sajnálom, hogy sokat kellett várni, de most itt az új fejezet.;) Remélem tetszik majd. A hétre kitartást mindenkinek. Már csak 2 nap és újra hétvége *-* Szép hetet, és jó olvasást minden kedves olvasómnak!.:)

29. Fejezet

"A gyűlölet belülről mardos, a bűntudat gyötör, a félelem pedig felemészt...."

 

Reszketve néztem anyám gyilkosának szemébe. Jól mondta. Ő az én rémálmom. Egy szörny, aki évek óta kísért. Szemeimből könnyek csordultak ki, melyek egymást követve gördültek le arcomon.

-          Meg akar ölni? Hát tessék. – hangosan kiáltottam támadómra, aki mosollyal arcán csak nézett rám. – Nem halja. Itt vagyok. – hangom elfojtotta a sírás. Tehetetlenül ejtettem le kezeim. Se fegyverem, se erőm nem volt ahhoz, hogy élve megússzam ezt a helyzetet. – Öljön meg. Hisz azt akarja nem? Megölni, úgy ahogy az anyámat is megölte.

-          Ő különleges volt. Igaz a bosszú vezérelt, de mégis más volt, mint a többiek. Ő nem ellenkezett. Nem kért könyörületet, csak egy kívánsága volt a halála előtt: Az, hogy téged ne bántsalak. Azt kérte, hogy hagyjalak életben. Szívszorító volt. – sírásom nem akart abba maradni. Az ágyamon ülő férfi csak meredt maga elé, mintha csak egy filmet nézett volna, melyet csak Ő lát. Egy darabig így nézett előre, majd rám kapta a tekintetét, melynek hatására összerezzentem. – De azt nem kötötte ki a feltételei között, hogy meddig. 13 évet vártam. Most viszont itt az idő. Az apádnak megkell fizetnie a tetteiért. Ha téged is megöllek, akkor már senkije se marad.

-          Az apám meghalt. Életében se számítottam neki semmit, most hogy halott, még annyit sem.

-          Úgy terveztem, hogy gyors és könyörületes halálod lesz. De felbosszantottál a kíváncsiságoddal és az elszántságoddal. – szája széle mosolyra húzódott. Hányingerem volt ettől a tekintettől ahányszor csak ránéztem. – Hosszú, és fájdalmas halálod lesz. Most még nem öllek meg. Először pokollá teszem az életed. Igen, még ennél is jobban. Mert ez még csak a kezdet volt, az igazi játék most kezdődik. Tönkre foglak tenni. Először végzek a kis barátoddal, hogy is hívják? Louis igaz? Aztán elteszem láb alól a kis testőrödet, Adamet. Majd az utolsó még élő rokonod is elsöpröm az útból. Dan bácsi még nem tudja mire vállalkozott. Aztán jössz te. Miután végig nézted a körülötted lévők halálát, már nem akarsz majd küzdeni ellenem. Nem leszel már olyan bátor és vakmerő, mint eddig. Akkor már te magad fogod kérni, hogy öljelek meg. Könyörögni fogsz a halálodért, amit én a legnagyobb örömmel fogok végrehajtani.

-          Maga őrült. – arcomra undor ült, ahogy szemébe néztem. Legszívesebben megfojtottam volna, vagy csak pusztán szíven lőném. Ha nem volnék ilyen gyenge, mint fizikailag, mint lelkileg megtenném.

-          Inkább nevezném magam zseninek, mintsem őrültnek. – mosolyogva nézegette fegyverét, melyet kezében szorongatott. – Most ha megbocsájtasz. – kelt fel ágyamról. – Nekem mennem kell. Még kikell tervelnem, hogy pontosan hogy is fogom megölni a kis barátaid. – vigyorogva sétált az ajtó felé. Remegő testtel figyeltem minden egyes mozdulatát. – Szép álmokat Katharine. - tehetetlenül meredtem magam elé, miután elhagyta a szobám és a házam. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Nem tudtam feldolgozni azt, amit néhány perce történt. Az édesanyám gyilkosa itt ült tőlem néhány centire, én pedig tehetetlenül hallgattam fenyegetéseit. Mozdulni akartam. A Fantom után rohanni, de gyengeség hatalmába kerített. Darabokra hullottam. Úgy éreztem mintha a lelkem apró szilánkokra törött volna. Perceken át ülhettem ott magamba roskadva, mikor erőt vettem élettelen testemen. Telefonom után kezdtem matatni, idegesen dobáltam le párnám, mikor nem találtam. A sírástól elhomályosult látásom, de észrevettem, hogy a keresett tárgy a kis éjjeli szekrényemen hever. Kapkodva kerestem rá az első névre mely eszembe jutott. Több csengés után végül felvette.

-          Álmatlanságban szenvedsz, vagy csak telefon betyárkodni támadt kedves így éjfél után? – rekedtes hangon vette fel.

-          Adam. – elfojtott hangon szóltam a telefonba. – Azonnal ide kell jönnöd.

-          Katy mi történt? – hallani lehetett, hogy ha eddig nem hát most nagyon is felébredt.

-          Kérlek. Csak gyere ide. – megállíthatatlanul zokogtam. Erőtlenül ejtettem kezeim magam mellé, a telefont pedig az ágy végébe hajítottam. A fejemben cikáztak a gondolatok. Kételyek, félelmek, kérdések, és tettek. Szemem előtt láttam a Fantom arcát. Mintha csak beleégett volna az emlékezetembe, minden egyes szavával együtt. Kiakartam törölni a fejemből mindent vele kapcsolatban, de képtelen voltam rá. Arcom tenyerembe temettem. A szavaiból gondolataim képet alkottak. Láttam, ahogy megöli Louis-t, ahogy elkapja Adamet, és ahogy Dan értetlenül tekint támadójára. Láttam magam tehetetlenül földre rogyni. Láttam a jövőm és ez megrémisztett. Tenni akartam valamit, hogy megakadályozzam mindazt, ami rám és leginkább a körülöttem lévőkre vár. Az életem áldoznám értük, de ehelyett ők fogják az életüket adni értem. Mindezt csak azért, mert az apám feldühített egy őrült gyilkost. Ez a családom átka. Úgy látszik ez az én büntetésem. Gondolatmenetemből a bejárati ajtó csapódása zökkentett ki.

-          Katy. – halottam Adam kétségbeesett hangját, és lépteit melyekkel felrohant a lépcsőn. Szó szerint berontott az ajtón, és lefagyva meredt rám. Én maradék erőm összeszedve felkeltem az ágyról, és Adamhez rohantam. – Te jó ég. Mi történt? – szorosan ölelt magához.

-          Itt volt. – eltávolodva néztem szemébe. – Itt ült az ágyamon. Érted? Itt volt a szobámba.

-          Mégis ki?

-          A Fantom. – vágtam rá keserűen.

-          Úristen. De hát mégis.. – kezdett bele lesokkolva, de én közbe vágtam.

-          Mégis hogy? Nagyon egyszerűen. Betört hozzám Adam. Igaza volt mindegyiküknek. Ő mindent tud. – lerogyva az ágyra Adam ismét magához ölelt, és próbált megnyugtatni. Ám ebben a pillanatban ez esélytelen volt. Nem tudtam, és nem is akartam lenyugodni. A bosszú és a félelem keveredett bennem. Tenni akartam valamit, most azonnal. – Még azzal is tisztába van, hogy Louis milyen parfümöt használ. Mikor felébredtem az hittem Ő van a szobámba.

-          Minden rendben lesz. – simította végig hátam. Ez volt az a mondat, amit nem kellett volna kimondania. Tudom, hogy csak jót akart, de akkor is hiba volt. Nem kellett több, elég volt ez az egy mondat és végleg kiborultam. 

-          A rohadt életbe is Adam, ne mondd ezt! Mert mindketten tudjuk, hogy semmi nem lesz rendben, amíg Ő él. Nem rég itt ült velem szembe, és felsorolta kit, hogy fog megölni. Feltudod ezt fogni? Megfog ölni titeket. Szerinted ez rendben van? – teli torokból ordítottam, holott Ő nem érdemelte meg, hogy kiabáljak vele. Nem tehetett semmiről. Mindent csak magamnak köszönhetek, és annak, hogy egy ilyen átkozott családból származom.

-          Holnap kitalálunk valamit, de most semmi nem lesz jobb attól, hogy kiabálsz. – felállt, az ágyról, hogy egy szintben legyen velem. Nyugodt hangon közelített felém. Nyugodt volt, legalábbis az próbált maradni, ez pedig még jobban felidegesített. Hogy tud még most is ilyen higgadt maradni? – Kitalálunk egy tervet.

-          Egy tervet? – úgy éreztem a düh teljesen magával ragadt. Törni, zúzni akartam. – Tudod mi volt az én tervem?! Az, hogy ebben a nyamvadt 1 hónapban, míg Louis távol van, megoldok mindent. Helyre hozom, amiket az apám elrontott, elintézem a Fantomot, és normális életet varázsolok abból az őrületből, ami mindennap körül vesz. Ez volt a tervem. Most pedig nézd meg hol tartok! Egy gyilkos üldögélt néhány perce az ágyamon, megfenyegetett, és részletesen beavatott minden kis apró részletbe, hogy hogy is fogja elvenni az életetek.  – hangom ingerült és ideges volt. – Szóval Adam szerinted ezek után milyen tervnek lenne értelme? Mert ha engem kérdezel, akkor felesleges terveket szövögetnünk. Ennyi erővel kifeküdhetnénk a sínekre várva, hogy átgázol rajtunk egy vonat, vagy akár le is ugorhatunk a Big Ben-ről. Bár a Tower Bridge-ről stílusosabb lenne. – dühöm hisztérikába ment át monológom végére.

-          Tudom, hogy most ideges vagy, de próbálj meg lehiggadni.

-          Nem akarok lehiggadni. Elegem van. – nagy léptekkel viharoztam ki a szobámból. A düh felülkerekedett a józan eszemen. Az első tárgyat mely kezembe akadt a folyosón megragadtam és földhöz vágtam. Egy váza esett áldozatomul. Földet érve milliónyi darabra hullott. Hallva a reccsenést, észbe kaptam. Mi a francot csinálok? Döbbenten néztem a földön heverő darabokra. Adam együtt érző arccal sétált ki a szobámból. Könnyeim ismét utat törtek maguknak. Szétestem. Valóban én, is mint a váza millió kis darabra hullottam. Arcom tenyerembe temettem, úgy csúsztam le a fal mentén a padlóra. Két erős kart éreztem magam körül. Leülve mellém, szorosan magához húzott. Csak sírtam és azt kívántam, bárcsak egy rémálom lenne ez az egész. Egy rémálom, melyből hamarosan felébredek. De hiába kívánta ezt minden porcikám, tudtam, hogy nem fogok felébredni semmiféle álomból. Ideje lenne beletörődnöm, hogy az életem maga egy rémálom, tele démonokkal, akik csak engem akarnak. Ez az én poklom.