34. Fejezet - Ígérem..

Sziasztoook.:)  Ismét egy új résszel jelentkezem! Az időben most ugrottunk egy kicsit, és ami azt illeti a történet is egyre jobban kezd bonyolódni! Remélem elnyeri a tetszésetek! :) Szép hetet és kitartást nektek a suliba már csak 1(!)  nap és hétvége *.* Valamint jó olvasást minden kedves olvasómnak! :)  Smile.:)

34. Fejezet

"Ígéretek. Szép szó, mégis részemről elég komplikált a betartásuk..."   

1 hónap. Ennyi idő telet el azóta, hogy haza utaztam Amerikából, és az életem ismét egy nagy fordulatot vett. Bár nem a legjobb irányba.  Valamint ennyi idő telt el mióta utoljára láttam Louis-t. Persze az elmúlt hetekben mindennap tartottuk a kapcsolatot, de az mégsem olyan mintha személyesen láthatnám vagy magamhoz ölelhetném. Természetesen Zayn-nel is mindig beszéltünk telefonon. Rendszeresen tájékoztattam a történtekről. Tudom, hogy megbízhatok benne. Szükségem van egy kívülállóra, aki megért és nem kezd el össze esküvés elméleteket szövögetni minden és mindenki ellen. Dan sem hanyagolta el a kötelességeit. Ígérete szerint beavatott a maffia élet minden apró kis részletébe melyekről eddig nem tudtam. Az elmúlt hetekben több üzleti megbeszélésen is részt kellett vennem, valamint áruk átvételén. Hogy mik voltak azok a bizonyos áruk? Természetesen csupa illegális dolog. Mindezek mellett mindenhétre jutott legalább 1 komoly konzultáció is, amelyeken politikusok vettek részt. Politikusok, akiket nem ismertem, mégis egy asztalnál kellett ülnöm velük. Egyikük sem tette szóvá sosem a kételyeit, de mégis tudtam, hogy ferde szemmel néznek rám, amiért egy nő áll az alvilág élén. Azonban ezek még a kevésbé megrázó dolgok közé tartoztak. Az igazi katasztrófa néhány hete következett be, nem sokkal azután, hogy haza értem Amerikából. Még most is elevenen élnek az emlékeimben Mr. John szavai, melyeket rettegő hangon a telefonban mondott: ”Katharine. Kérem, azonnal jöjjön ide. Elrabolta. A Fantom elrabolta Lucy-t. Könyörgöm. Segítenie kell…” Akkor még nem sejtettem kit is takart a ”Lucy” név. Mára viszont nagyon is tisztában vagyok vele, és ahányszor csak rá gondolok, elszorul a szívem. Mr. John kislánya. Az elmúlt egy hónapban közeli és nagyon jó baráti kapcsolatot alakítottunk ki egymás között Mr. Johnnal. Először azt gondoltam, hogy utálni fog és engem hibáztat majd a történtekért, hisz én magam ezt tettem. A saját fellelőségemnek éreztem, és még most is annak érzem, hogy mindez megtörténhetett. A százados azonban saját magára hárította a fellelőséget. A Fantom figyelmezette, hogy bosszút áll rajta, ha nem hagy fel a nyomozással. Nem tréfált, és nem is habozott. Elrabolta azt, aki a legfontosabb a százados számára. Én pedig megígértem neki, hogy épségben kiszabadítjuk a kislányát. Felelősnek éreztem magam és jogosan. Minden hozzám volt vissza vezethető bárhogy is néztük.

-          Ön mit gondol erről Miss Wilson? – gondolataimból kiszakadva értetlenül kaptam fel a fejem, és néztem az asztal túl felén ülő férfira. Egy újabb politikusokkal teli gyűlésen kellett részt vennem a mai napon is. Olyan emberek között, akiket nem ismerek és még a nevüket sem tudom. A férfi türelmetlenül, és kérdőn várt a válaszomra. Kerestem a szavakat, de nem találtam.

-          Miről is? – böktem ki végül.

-          Arról, amit már vagy 20 perce csak az Ön kedvéért ecsetelek. – a kínos helyzetből a telefonom csörgése zökkentett ki. Illetlenség volt nem lenémítani eme hivatalos személyek társaságában, de valahogy nem érdekelt. Hálás voltam annak az illetőnek, aki éppen hív legyen az bárki. A kijelzőre pillantva Mr. John neve villogott kitartóan.

-          Elnézést, de nekem most távoznom kell. Sürgős elintézni valóm akadt. – álltam fel a nagy fa asztal mögül. – Dan kérlek, majd tájékoztass a megbeszélést követően az új fejleményekről. - próbáltam úgy szólni hozzá, mint akit valóban érdekel miről is volt vagy lesz szó, és mint aki nagyon sajnálja, hogy most menni kell. De bárhogy is néztem, ezt a hajlandóságot sehol nem találtam magamba. – Uraim. – fejemmel biccentettem az asztal körül ülő embereknek, majd elindultam az ajtó felé. Szemem sarkából még láttam, ahogy a teremben ülő összes ember Dan felé fordítja a tekintetét értetlenül. Kiérve a kocsim felé siettem, majd bepattantam matt fekete szerelmembe és elhajtottam a raktár elől. Őszintén szólva csodálom, hogy még nem állítottak meg gyorshajtásért. Na meg, persze azért mert jogsim sincs. De hát nem csak azzal lehet vezetni nem de bár?!  Önmagamhoz híven túl lépve a sebesség korlátozásokat és figyelmen kívül hagyva a piros lámpákat egyenesen a rendőrségre hajtottam. Gyenge 10 perces utazásom után leparkoltam a bejárathoz legközelebbi helyen, és berohantam az épületbe remélve, hogy Mr. John bíztató információkkal tud szolgálni számomra. Tekintetem azonnal megakadt egy sápadt és kialvatlan arcon. Nem hiszem, hogy sokat tévedek azzal, ha azt mondom, hogy bizonyára már hetek óta álmatlan éjszakái vannak a századosnak.

-          Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejött. – rohant oda hozzám.

-          Ez csak természetes. Van valami hír? – tértem egyből a lényegre.

-          Nos, ami azt illeti nem is kevés. – kezdte majd körül nézett. – Jöjjön. Mindent elmondok. – én engedelmesen követtem Őt egyenesen az irodájáig. Ez a hely már szinte olyan lett számomra, mint a raktár vagy a saját házam. Hisz ezen a három helyen töltöm az időm nagy részét. – Kaptunk egy telefonhívást a Fantomtól.

-          Újabb követelések?

-          Igen. Pontosabban az utolsó. – a százados idegesnek tűnt ez pedig aggasztott. – Váltságdíjat kért. Ezzel nem is volna gond. A pénz már meg is van. Azt mondta, ha átadjuk a pénzt, akkor vissza kapom a kislányom. – elfojtott hangom vázolta fel a tudnivalókat.

-          De hát miért kellene pénz egy milliárdos őrültnek? Ennek semmi értelme.

-          Ez a lényeg. Nem a pénz a legfontosabb számára, hanem az, aki átadja. – tekintetét rám szegezte. Kellett néhány másodperc mire leesett miről is van szó. – Az a feltétele, hogy magának kell átadni a pénzt.

-          Nekem?

-          Megértem, ha nem vállalja. Ez kockázatos, és bizonyára csapda. Majd kitalálunk valamit. Túl járunk valahogy az eszükön és…

-          Nem. – vágtam közbe határozottan. – Félre érti. Vállalom. Ez csak természetes. Megígértem magának, hogy épségben vissza jutottam Önhöz a kislányát. Ha kell az életem árán is, de betartom az ígéretem. – kőkeményen álltam a velem szembe ülő férfi tekintetét.

-          Biztos benne?

-          Teljesen. – feleltem továbbra is magabiztosan. Jó ideig győzködtem még Mr. Johnt, mire Ő is hajlandó volt beletörődni, hogy az álláspontom mellett kitartok.

Miután mindent tisztáztunk egy külön terembe mentünk ahol a százados össze hívott néhány embert. Vázolta a tervet, és az átadás menetét is a lehető legnagyobb részletességgel és alapossággal. Az átadás helyszíne egy elhagyatott gyár épületénél lesz. Nem is választhattak volna jobb helyet. A pénz, amit át kell majd adnom egy aktatáskában fog lapulni. Az elővigyázatosság és a feltűnés kerülésének érdekében A rendőrök és kommandósok a gyár mellett lévő utcában fognak várakozni. A kabátomba poloskát helyeztek el, hogy tudják, merre vagyok éppen. A terv teljes alapossággal ki lett dolgozva én pedig akaratlanul is, de elgondolkodtam azon, hogy a mi terv szövögetéseink, hogy is szoktak zajlani? Mert nem így. Ezek után pedig már meg sem lepődök, hogy soha nem jött még össze egyik tervünk sem.

-          Ha meggondolta volna magát.. – kezdett bele aggódva és vonakodva Mr. John én azonban hamar megnyugtattam.

-          Nem fogom meggondolni magam. – szögeztem le ezt a számomra egyértelmű tényt. Beletörődve intett előre kezével jelezve, hogy ez esetben indulhatunk. Már épp a kijárat felé tartottunk mögöttünk egy kisebb hadsereggel, mikor Adam rohant be az ajtón. – Te meg mit keresel itt?  - támadtam le. Valóban nem értettem, honnan tudta, hogy itt vagyok?

-          Dan azt gyanítottam, hogy Mr. John telefonált. Nem volt nehéz kitalálni, hogy hol lehetsz Katy. – magyarázta. – Tudod, hogy most a szokásosnál is jobban utálja, ha egyedül mászkálsz. Ezért utánad küldött. – alaposan végigmérte a körülöttem lévő embereket. – Mi folyik itt? – elnézést kérő pillantással néztem a századosra, majd karon ragadva félre húztam Adamet.

-          A Fantom felhívta Mr. Johnt. Azt mondta hajlandó átadni a kislányát egy bizonyos összegért cserébe. Viszont volt egy nem túl meglepő kérése is. Nekem kell átadnom a váltság díjat.

-          Mi? Nem. Neked teljesen elmentek otthonról? Nem hagyom, hogy oda menj. Ez biztos, hogy csapda és..

-          Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak. – jelentettem ki. – Oda megyek ha tetszik, ha nem.

-          Jó. Menj csak. De ne hidd, hogy egyedül hagylak. Én is veletek megyek. Ott akarok, lenni miközben megtörténik a csere. – én már épp szólásra nyitottam a szám, hogy tiltakozzak, de Adam közbe vágott és folytatta. – Nem állítalak meg. De ennek az az ára, hogy én is megyek. – megadva magam, vissza sétáltam a rám váró emberekhez.

-          Mr. John. Ha nem gond, Ő is velünk jön. – mutattam fél kezemmel Adam felé. -  Egy barátom, aki túlzottan sokat aggódik értem. – néztem összehúzott szemekkel rá.

-          A testőröd vagyok. Az a dolgom, hogy aggódjak érted. – vágta rá. A százados láthatóan értette miért akar Adam is jönni. Tudta, hogy ki Ő nekem, de mivel a körülöttünk lévő embereknek sejtésük se volt arról, hogy én vagyok a maffia nem mondhattam el mindent teljes részletességgel.

-          Akkor aggódj csendben. – nyomatékos pillantást vetettem a mellettem álló fiúra, majd elhagytuk a rendőrség épületét.

Útközben újra meg újra átbeszéltük a csere lebonyolításának menetét. A javaslatomra 2 poloskát helyeztek el a kabátomba. Arra az esetre, ha valami balul sülne el, és megtalálnák az egyiket. Adam egész utón nem szólt semmit, de elég volt rá néznem, hogy tudjam, legszívesebben megállítaná az autót, és minél, messzebb vinne a Fantomtól. A kocsik a feltűnés elkerülése érdekében a gyár melletti utcákban parkoltak le.

-          Vissza hozom a lányát százados. Ígérem. – néztem mélyen és eltökélten a szemébe, mely bizonytalanságot és félelmet tükrözött. Aprót bólintva engedett utamra.

-          Nekem is tehetnél egy ígéretet. – szólt közbe Adam. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Mert ha valami.. – álltam a tekintetét, és nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Szó nélkül öleltem meg. Olyan erősen tartott mintha soha nem akarna elengedni.

-          Vissza jövök. – Adamről, Mr. Johnra pillantottam. – Vissza jövünk. – ez volt az utolsó szavam. Kezembe egy fekete aktatáskával melyben a pénz volt elindultam a gyár felé. Nem szúrhatom el. Most vége lehet egyszer s mindenkorra ennek az egész borzalomnak. Én átadom a pénzt, Lucy biztonságban lesz, a kommandósok pedig lecsapnak a Fantomra és csapatára. A tervem talán nem is volt hiába. Mire Louis és a srácok haza jönnek, biztonságban tudhatok mindenkit. Felemelt fejjel sétáltam előre a cél felé, melyet meg is pillantottam. Egy fekete kocsi parkolt a gyár előtt. Egy magas, izmos férfi dőlt motorháztetőnek az autó mellett pedig egy fekete hosszú kabátot, kesztyűt és kalapot viselő férfi állt. Egyik kezében egy bottal melyre támaszkodott. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek ki az: a Fantom. Furcsa mód nem rettentem meg. A csontjaimban éreztem a bosszú keserű ízét. Az elmém és a testem elöntötte a düh, a gyűlölet és a megvetés. Odaérve hozzájuk tisztes távolból megálltam.

-          Eljött. – állapította meg lehajtott fejjel, és mély hangon. – Voltak kétségeim afelől, hogy valóban itt lesz e.

-          Itt vagyok. – válaszként csak egy elégedett morgást kaptam. – És itt a pénz is, amit kért. – utaltam a kezemben lévő aktatáskára.

-          Helyes. – bólintott, még mindig lehajtott fejjel. – Ez esetben át is adhatná, nem gondolja?

-          Én betartottam az ígéretem, de maga még nem bizonyított. Hol a kislány?

-          A kocsiban. A szavamat adom, hogy nem csaptam be Önt.

-          A szava nekem semmit nem ér. – jelentettem ki ridegen. – Hol a kislány? – ismételtem meg kérdésem. A Fantom intett a kocsinak támaszkodó emberének. A kocsiból egy hosszú barna hajú alacsony és törékeny kislány szállt ki. Rettegés és ijedtség áradt belőle. Ez nem meglepő. Bizonyára halálra rémült. 

-          Mint mondtam, nem csaptam be Önt. – ismételte. – A táskát.

-          Előbb a kislányt. – makacskodtam. Nem bíztam benne. Biztonságban akartam tudni Lucy-t, mielőtt átadom a pénzt.

-          Legyen. – mordult fel. Az említett lányt szorongató férfi elengedte Őt. Bizonytalanul sétált oda hozzám. Szemei karikásak voltak és vörösek a sírástól. Átkarolva a kislányt átadtam a pénzt, és vártam, hogy a kommandósok ellepjék a gyár területét. Látni akartam, ahogy elkapják Őt és az embereit. Ahogy bilincsbe vágják vagy, ahogy lelövik, mert menekülni próbál. Azonban nem történt semmi. Egyik mozdulat követte a másikat, nekem pedig időm sem volt reagálni olyan gyorsan történt minden. – Kábítsd el, és rakd a kocsiba. – mire feleszméltem két erős kar ragadott meg. Szabadulni akartam a kezei közül de nem tudtam. Túl erős volt. – Nem volt helyes dolog azt gondolni, hogy túl járhatnak az eszemen. – suttogta a fülembe. Szólni akartam valamit, de egy szó sem jött ki a számon. Már csak azt vettem észre, hogy egy fehér rongyot nyomnak a szám elé, majd minden a körülöttem lévő hangok eltompultak és minden elsötétült.

Kábán pislogtam néhányat mire a látásom kitisztult. Egy kis szobában találtam magam. Beton falak, kőpadló, és semmi ablak. Hátam a hideg falnak döntöttem. A fejem lüktetett, a végtagjaim sajogtak. Nehezen, de vissza emlékeztem arra, hogy mi is történt velem, és hogy kerültem ide. Apró képek villantak csak be a történtekről. Az, ahogy kezemben az aktatáskával oda sétálok a gyárépületéhez. Aztán meg az, mikor Lucy kiszáll a kocsiból és hozzám sétál. Végül a Fantom kárörvendő mosolya, miközben az egyik embere foglyul ejt. Összegezve mindezt arra jutottam, hogy nagy bajban vagyok. A kabátom nem volt rajtam, tehát a poloskákat biztos megtalálták. A sarokban egy összekuporodott személyt pillantottam meg.

-          Lucy. Jól vagy?

-          Ki maga? És honnan tudja a nevem?

-          Katy vagyok. Az apukád jó barátom.

-          Ismeri az apukám? – kérdezte remegő hangon.

-          Igen. Ő küldött. Megígértem neki, hogy kijuttatlak innen, és az ígéretem be is tartom. Kijutunk. – szögeztem le, csak még azt nem tudtam, hogyan?

-          Félek. – suttogta maga elé. Feltápászkodva oda siettem hozzá, és magamhoz húztam. A teste hideg volt, és remegett. Hátát simogatva próbáltam megnyugtatni, de sikertelenül. Megvolt rémülve.

-          Lucy. Figyelj rám! Tudom, hogy félsz, de bennem bízhatsz. El kell mondanod mi ez a hely és hol vagyunk?

-          Egy..egy raktár. – szipogta. – Azt nem tudom hol. Bezártak ide. Egy ijesztő férfi szokott bejönni hozzám enni és innivalót hozni. De vigyáznod kell velük. Fegyverük van. Egyszer hallottam, ahogy valakit… - arcán sorba gördültek végig a könnyek. Gyorsan próbáltam össze szedni a gondolataim és kreálni egy tervet. Összegeztem: nagy, izmos és ijesztő férfi fegyverrel. Egy raktár, ami fogalmam sincs hol van, és a tény miszerint megakarnak ölni minket. Végkifejletnek borzalmas tény, és kicsit sem bíztató.

-          Jól figyelj arra, amit most mondok Lucy. –simítottam végig a karját. – Amikor bejön az a férfi, aki említettél én elveszem tőle a fegyverét. Amikor azt mondom, fuss, te kezdj el minden erőddel futni és ne állj meg bármi történjék is. Rendben? Én ott leszek végig mögötted. – aprót bólintott, majd mintha csak végszóra érkezett volna az említett férfi lépett be az ajtón. Egyből kiszúrtam az oldalánál lévő fegyverét. Azonban a szemem egészen máson akadt meg. A kezében egy fecskendő volt. Nem jó jel. Nagyon nem jó.

-          Látom magadhoz tértél. – lépett egyet felém. – El kell keserítenem téged, mert most újra szundikálni fogsz egy jó ideig. Látod ezt a kezemben? – hogy láttam e? Egy sárga opálos folyadékkal teli fecskendő volt az. – Ebben olyan anyagok vannak, melyektől lassan elzsibbad a tested. Először a lábaid, majd a kezeid s végül nem fogod érezni semmid. Ezután a látásod homályos lesz. Fekete foltokat fogsz látni, majd az utolsó fázisban teljesen elveszted az emlékezeted. – nagyot nyeltem. – Ne ellenkezz sokat. Az csak ront a helyzeteden. – már csak centikre volt tőlem, mikor kapcsoltam. Most vagy soha. Hirtelen mozdulattal rántottam ki az övéből a fegyverét. Majd kezembe a pisztollyal gyomorszájon ütöttem. A kemény eszköz nagyot üthetett mivel az illető összegörnyedt és kiejtette a kezéből a fecskendőt. Gyorsan felkaptam és a karjába fecskendeztem az anyagot mellyel el akart kábítani, nagy valószínűséggel örökre. Tehetetlenül és mozdulatlanul feküdt a földön. Kézen ragadva Lucy-t rohanni kezdtem. Egy folyosón találtuk magunkat. Nem tudtam merre menjek tovább, így a megérzéseimre hagyatkozva balra fordultam. A folyosó végén egy ember észrevett minket és üldözőbe vett. Lőni kezdett felénk, mire lehajtottam a fejem, és még szorosabban markoltam a mellettem futó lány kezét. Hátra fordulva én is lőttem egyet felé, de hiába. Mellé ment. Ügyelnem kellett rá, hogy a töltényt ne fogyasszam ki így inkább hagytam és csak rohantam előre. Végül a raktár csarnokába értünk. Onnan már láttam a bejáratot. Az ajtó nyitva volt, így kiláttam rajta. Kint már sötét volt, ami azt jelenti, hogy több mint fél napon keresztül nem voltam eszméletemnél. Szemem sarkából megpillantottam még egy férfit, aki szintén felénk tartott. Ismét lőttem. Nehezen, de elértük a kijáratot. Gyorsnak kellett lennem. Szemeimmel jármű után kutattam. A raktár előtt egy fekete kocsi parkolt. Magamban elmondtam néhány imát, hogy nyitva legyen és kulcsot is találjak benne. A konténerek mellett elrohanva már közel voltam a rácsos vaskapuhoz, mely magába foglalta az épület udvarát is, mikor hangos dörrenést hallottam magam mögül, és hűvös éles fájdalmat éreztem a karomba. Felkiáltottam és hirtelen megszédültem. Lepillantva a jobb karomból ömlött a vér. Meglőttek. Felszisszentem mikor megakartam mozdítani. Nem tudtam teljesen felemelni a karom.

-          Katy. – sikított fel Lucy.

-          Semmi gond. – nyugtatgattam, holott én magam nagyon is tisztában voltam vele, hogy igenis van gond és nem is kicsi. – Gyere. – kizártam minden zavaró tényezőt magam körül. Nem törődve a fájdalommal tovább futottam egészen a kocsiig. – Ülj be!  - utasítottam. Engedelmesen szállt be a hátsó ülésre én pedig követtem Őt. Ép kezemmel a kulcsot kerestem, és szerencsémre meg is találtam. A helyére tettem és elindítottam a motort. Sebességbe kapcsoltam a járműt, és teljes erőmből a gázra léptem. A kerekek csikorogva pördültek meg alattunk. Lövések hallatszottak továbbra is, ami azt jelentette, hogy most már a kocsit célozták. Elég gyors voltam ahhoz, hogy lerázzam Őket. Néhány perccel később a fegyverek dörrenése abba maradt. Végig száguldottam az úton, majd a sebesült karomat kezdtem vizsgálgatni. A vér továbbra is elborította a sebet a karom pedig zsibbadni kezdett. Szédültem és orvosra volt szükségem, de mindenek előtt Lucy-t kellett biztonságos környezetbe helyeznem. Kinéztem az ablakon hátha rájövök, merre lehetünk. Szemeim felismertek egy ismerős ám omladozó kőépületet. Néhány saroknyira vagyunk attól a helytől ahol Dave-el laktunk. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs messze a rendőrség. Ha ez lehetséges, még jobban a gázra léptem. Bekerülve az esti városi forgalomba nem törődtem semmivel. Csak hajtottam. Megnyugodtam, mikor bekanyarodtam a rendőrség utcájába. Hatalmasat fékezve állítottam le a motort én ki pattantam az autóból, aminek az lett a következménye, hogy ismét megszédültem. Egy pillanatra neki dőltem az ajtónak, majd kisegítettem Lucy-t. A szemei bevoltak dagadva a folyamatos sírástól. Még csak kislány mégis nem rég látni és hallania kellett, ahogy meglőnek mellette egy embert. Csoda, ha feltudja majd dolgozni a vele történteket. Kézen ragadva siettem vele előre. Berohanva az ajtón döbbent szempárok fogadtak. Az ember tömegből azonban kiszúrtam azt a kettőt, akit utoljára azzal az ígérettel hagytam ott, hogy nem lesz semmi gond, mert vissza jövünk épségben. Nos ha épségben nem is, de visszajöttünk.

-          Lucy. – rohant kislányához Mr. John. – Kicsim. – szemeiből könnyek csordultak ki. A kislány úgy szorította édesapját mintha az élete múlna rajta. Ez valahol pedig igaz is volt.

-          Katy. Köszönöm én.. – kezdett hálálkodni azonban mikor meglátta a karom elhallgatott.

-          Úristen. – rohant felém Adam. – Meglőttek. – szólásra nyitottam a szám, azonban szólni már nem tudtam semmit. Előre léptem egyet, és zuhanni kezdtem. Az utolsó emlékem, hogy két erős kar kap el, majd ismét magával ragadott az ismerős mégis számomra átkozott sötétség…