33. Fejezet - Olyan vagy mint Ő

Hellohello.:D Meg is hoztam az új részt!! :) A történet bonyolódik, a következő fejezettől pedig még több váratlan történés várható! ;) Remélem elnyeri a tetszésetek! Véleményeket szívesen várok komiba! :) Végre vége a hétnek szóval szép hétvégét és jó olvasást midnen kedves olvasómnak! :)  Smile.:) 

33. Fejezet

"Azt hiszem rossz sorba álltam amikor a sorsokat osztogatták..." 

Hideg szélfuvallat rázta meg a testem, mire kipattantak a szemeim. Pislogtam néhány amíg magamhoz tértem, és felfogtam, hogy mit is keresek én kint a hideg télben a teraszon ülve. Mellettem Louis békésen szunyókált, miközben fejét a vállamra hajtotta. A nyakam elgémberedett, a hátam fájt a végtagjaimat pedig nem éreztem. Úgy éreztem magam, mint egy jégkocka. Hirtelen az ajtó zörgésére figyeltem fel. Liam jelent meg oldalán Harry-vel. Én lassan felébresztettem Louis, aki kómás fejjel nézett körül. Kócos haja összevissza állt, szemei pedig csak résnyire voltak nyitva. A látvány egyszerre volt édes és vicces.

-          Ti aztán elszántak vagytok. – jegyezte meg Liam mosolyogva.

-          Mégis hogy jutottatok be? Úgy értem, te is kizártad magad. – mutattam Harry-re.

-          Reggel felhívtam Liam-et, hogy engedjen be. – Louis-ssal összenéztünk, majd fürtös barátunkra kaptuk a tekintetünk.

-          Mi?! Várj, azt akarod mondani, hogy egész végig nálad volt a telefonod, de eszedbe se jutott egész éjjel, hogy felhívj valakit?

-          Pontosan. – vágta rá vigyorogva. – Bár előbb is eszembe juthatott volna, mert valójában telefonálni jöttem ki a teraszra. – elgondolkodva meredt magam elé. Én szólásra nyitottam a szám, majd be is csuktam. Louis azonban nem tűnt ilyen nyugodtnak.

-          Egész éjjel kint fagyoskodtunk a téli hidegben. A szél fújt, a padló kemény volt, a hátam megfájdult a kezeim lefagytak, a nyakam pedig úgy fáj, hogy nem tudom elfordítani a fejem. – állt fel Louis és lépett egyre közelebb barátjához.

-          Ezzel mire akarsz célozni Lou? – Liam-el összenéztünk.

-          Harry. - hangom nyugodt volt. – Szerintem arra, hogy fuss.

-          Mi?!  - Louis egyre csak közelített felé, láthatóan készen állt, hogy elkapja Harry-t.

-          Harold Edward Styles. – szólt Louis lassan, és megfontoltan. -  5 másodpercet kapsz. – azonban nem számolt vissza. Harry amint észbe kapott futásnak eredt, Louis pedig utána. Elég vicces látvány volt, ezzel pedig Liam is egyet értett, mivel mindketten röhögni kezdtünk.

1 órával később már felfrissülve léptem ki a fürdőből. Jó volt újra érezni a kezeim és lábaim miután a forró vízzel szó szerint kiolvasztottam magam. A szoba nappalijába érve Louis-t véltem felfedezni. Épp a ruhái között keresett valamit, gyanítom egy pólót, mivel felső nélkül keresgélt. A látvány mosolyra késztett.

-          Hol van az a hülye póló?  - csattant fel.

-          Minek az neked? – szólalt meg, mire felém fordult. – Nekem jobban tetszel nélküle. – húztam huncut mosolyra szám.

-          Ezt a felsőtestet csak te csodálhatod meg. Más nem. – kezeit derekam köré fonta. Tetszett a látvány, tetszett az érzés. Tetszett minden, amit akkor éreztem mikor mellette voltam.  Ajkai az enyémet súrolták. Még az alkohol se képes arra, amire Ő. Mellette elfelejtek mindent. Boldog vagyok, felszabadult és szabad! Az idilli pillanatot, azonban mint mindig most is félbe kellett szakítani. Niall toppant be a semmiből.

-          Ó. Bocs. – torpant meg, ahogy meglátott minket. Louis gyilkos tekintettel, én meg fülig érő vigyorral néztem rá. – Csak azért jöttem, mert egy magas, barna hajú talpig feketében lévő srác azt állítja, hogy téged keres. – mutatott rám. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd észbe kaptam. Adam. – Ami pedig téged illet. – fordult barátja felé. – Will beszélni akar veled, mielőtt elindulunk a fotózásra. Azt üzeni, hogy menj le a bárba hozzá. – Louis láthatóan nem repdesett az örömtől. Mindezt az arcára kiülő undor is jelezte.

-          A gyanúsan feketébe öltözött srác valószínűleg Adam lesz. – szólaltam meg miután Niall kiment. – én bőröndömért mentem, mely a fal mellé volt már készítve.

-          Le kísérlek. – szólt Lou. Mosolyogva fogtam meg kezét, úgy sétáltunk le. Niall-nek igaza volt. Adam valóban talpig feketében volt. Egy fekete szövetkabátot viselt, mely nem volt begombolva, alatta egy fekete pólót, egy ugyanilyen színű nadrágot és cipőt. Ha nem ismerném, azt gondolnám, épp gyászol valakit. De mivel régóta, és nagyon is jól ismerem, tudom, hogy ez csak egy az életviteléhez illő öltözködés. Alaposan végig mértem Adamet. Akaratlanul is megállapítottam, hogy milyen jóképű lett. Már nem az a kócos, ártatlan kisfiú, akivel felnőttem. Ahogy már én sem az az aranyos kislány, aki egykor voltam

-          Szia szivi. – ölelt magához. Én viszonoztam az ölelését, majd eltávolodtam tőle. – Hello. – biccentett fejével Louis felé.

-          Hello. – érdekes feszültséget véltem felfedezni a két „hello” között. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd fejem megrázva mosolyogtam a két fiúra.

-          Dan nem viccelt. Tényleg a legkorábbi géppel jöttél. – jegyeztem meg. Adam elvette a mellettem heverő bőröndöt.

-          Tudod milyen Dan. Nem ismeri a humort. – száma mosolyra húzódott. Feszült és erőltetett mosolyra. Teljes testtel fordultam felé és néztem mélyen szemébe. Titkok. A tekintete tele volt el nem árult információkkal.

-          Ha haza értem hívlak. – fordult vissza Louis felé. Megöleltem és nyomtam egy puszit az arcára.

-          Vigyázz magadra. Kérlek. – aggodalommal teli arccal nézett le rám. Én próbáltam minden kételyt és félelmet eltörölni a tekintetemről. Bólintottam majd újra megöleltem.

-          Mindig vigyázok. – közöltem magabiztosan.

-          Ideje indulnunk. A taxi odakint vár. – még éreztem Louis tekintetét a hátamon, de nem fordultam meg. Egyenesen követtem Adamet. Tudtam, hogy amint kilépek, a hotel ajtaján újra szembesülnöm kell mindennel, amit próbáltam csak egy napra is de magam mögött hagyni. Adam bepakolta a csomagokat a kocsiba, majd beültünk a hátsó ülésre. Én hátra dőlve magam elé font karokkal néztem a mellettem ülő fiúra. Gyanúsan feszültnek tűnt. A kocsi elindult a reptérre, Ő pedig szemét lesem vette az útról. Végül én is úgy döntöttem, hogy leveszem róla a tekintetem. Bizonyára most találja ki, hogy mégis hogy közölje velem azokat a borzalmakat, melyek tegnap történtek. Fejem az párás ablaknak hajtottam. Szokatlan ürességet éreztem. Talán ez az érzés betudható volt annak, hogy ott kellett hagynom Louis-t. Vagy talán annak, hogy nem tudtam elbúcsúzni a többiektől. Esetleg annak, hogy zavart, amiért Adam ilyen feszülten viselkedik mellettem, mióta csak idejött. Vagy az is lehet, hogy csak kezdek megkattani. Igen. Az utóbbi valószínűbb. Szemeimmel az utcán sétáló, vagy éppen rohanó embereket fürkésztem. Megpillantottam egy szerelmes párt, akik kézen fogva sétáltak a járdán. Akaratlanul is mosolyra késztett a látvány. Jó látni más emberek boldogságát. Ám a mosolyom olyan gyorsan távozott amilyen gyorsan jött. Eszembe jutott, hogy ez a boldogság nekem sosem fog megadatni. Mikor sétáltunk mi Louis-val az utcán, simán, mint két szerelmes? Mikor töltöttünk el egyáltalán egy olyan napot, amikor senki és semmi nem zavart meg minket? Mikor mentünk el vacsorázni, vagy csak megnézni egy filmet?! Soha. Jól belegondolva több mint féléve vagyunk együtt, mégis soha, nem csináltunk semmi olyat, amit az átlagos szerelmesek. Talán mert nem is vagyunk átlagosak. Legalábbis én biztos nem. Borzalmas érzés belegondolni, hogy vajon Louis ezt hogy éli meg? Úgy értem, az egy dolog, hogy mindig elmondja, mennyire fontos vagyok számára, hogy mennyire szeret, és hogy nélkülem nem lenne boldog. De ezek szavak. Mi a helyzet az érzésekkel? Mi van azzal, hogy Ő mit is érez valójában ezzel kapcsolatban? Bizonyára vágyik arra, hogy normális kapcsolatot építsen fel velem, de mégis hogy? Mégis hogy lehetne normális kapcsolata Louis-nak, velem? Sehogy. Azt mondja boldog, mégis valahol titkon Ő is tudja, hogy ez hazugság. Nem lehet boldog. Képtelenség. Mellettem legalábbis biztos nem. Megfosztom attól, hogy olyan életet éljen amilyet valóban megérdemelne. Biztonság. Nyugalom. Átlagosság. Neki erre lenne szüksége. Már pedig bárhogy is nézem, a dolgokat én nem tudom teljes biztonságban tartani az életét, a nyugalom olyan távol áll tőlem, amennyire csak lehet, az átlagosság pedig ismeretlen részemről. Semmit nem tudok adni neki. Semmit, az őrületen kívül. Abból pedig senki nem kér. Gondolatmenetemből az ajtó csapódása zökkentett ki. Adam már kiszállt a kocsiból. Kifizettük a taxist, majd bőröndöm magam után húzva követtem a még mindig csendes testőröm. A jegyek már előre megvoltak véve, így egyenesen a gép felé vettük az irányt. Az ellenőrzéseken is túlesve nagy nehezen eljutottunk a repülőig. Mindig megfordul a fejembe, hogy vajon mit reagálnának a biztonságiak, ha megtudnák, hogy épp az angol maffiát engedték fel a repülőre?! Én az ablak felől ültem, Adam pedig a szélső ülésen foglalt helyet. Láthatóan kerülte a szemkontaktust, de ráfázott. Jó ideig összeleszünk zárva ezen a gépen. Én pedig nem fogok végig csendben üldögélni. Beszélni fog. Ha akarja, ha nem.

-          Elég időt adtam neked azt hiszem, hogy kigondold milyen összeszedett mondatokkal meséled el a tegnapi nap történéseit. – néztem ki az ablakon, miközben a gép felszállni készült. Szemem sarkából észleltem, hogy felém fordította a fejét.

-          Dan nagyon aggódott érted. – közölte rekedtes hangon. És megszólalt! Ez biztató.

-          Ja, ez valahogy rá vall. – állapítottam meg. – Mi történt ez alatt az 1 nap alatt, amíg távol voltam Adam? – fordultam felé.

-          Mennyit tudsz?

-          Csak amennyit Dan elmondott. Megtaláltátok az egyik emberem holtestét a raktár előtt. A Fantom megölte. – soroltam az általam tudott tényeket. – Azt mondta a többit majd elmondja akkor, ha haza értem. Elmondanád, mégis mit takar ez a ”többi”? 

-          Dan úgy gondolja, hogy a Fantom csak félre akart minket vezetni... – kezdett bele, ám innentől már én is tudtam mit akar mondani.

-          Jól gondolja. Én is ugyanerre jutottam. A Fantomnak az volt a terve, hogy elhitesse velem: mindenki nagyobb veszélyben van körülöttem, mint én magam. Ez azonban nem igaz. Mindenki hatalmas veszélyben van körülöttem pont úgy, ahogy én is. Azt akarta, hogy ne figyeljek a saját biztonságomra. Gondolta, ha rám ijeszt, akkor majd megakarok védeni mindenkit, aki fontos számomra. Magamat pedig fegyvertelenül és védelem nélkül hagyom. Leakart gyengíteni. De valójában erre semmi szüksége nem volt. Ezt megtettem én magam is. Tudja, hogy mindent megtennék azokért az emberekért, akiket szeretek. Ezt kihasználta, és most megint ott vagyunk ahol eddig. Egy sötét alagútban lámpás nélkül a Fantommal. Annyi különbséggel, Ő kívülről ismeri ezt az alagutat, mert Ő építette.

-          Elképesztő. Ti Wilsonok le sem tagadhatnátok egymást. – elképedve méregetett.

-          Miért is?

-          Mert Dan is pontosan ezt mondta. – ráncolta össze szemöldökét. – Leszámítva az alagutas hasonlatot. – szája széle halvány mosolyra húzódott. – Ő labirintust mondott. – a halvány mosoly immár teljes vigyorrá alakult. – Azért remélem, kipihented magad. – váltott témát. Újra visszatért az életkedve, és már nem volt feszült. Ettől kellett annyira félnie? Olyasmit félt elmondani, amit már én is tudtam?

-          Attól függ mire kellett volna rápihennem. – dőltem kényelmesen hátra az ülésemen.

-          Hát arra, hogy teljesen belevesd magad a maffia életbe. – közölte, mintha ez egyértelmű tény lenne. Hirtelen kaptam felé a fejem.

-          Mi?

-          Az üzleti ügyek lebonyolításába, a megbeszélésekbe meg a .. – kezdte el sorolni, azonban látva az arckifejezésem megállt egy pillanatra. – Várj. Te nem is tudsz róla? – égbe szökött szemöldökkel figyeltem, hogy ebből most mit akar kihozni? – Nem. Nem tudsz. – állapította meg, mindezt pedig egy bólintással nyugtázta.

-          Miről is kéne nekem tudni?

-          Katy, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy a maffiának lenni annyiból áll, hogy üldözöd azt az embert, aki meg akar ölni?  - én továbbra is égbe szökött szemöldökkel és értetlen arccal bámultam rá. – Az elmúlt hónapokban Dan vezette a háttérben zajló eseményeket. Ezek alatt pedig az üzleti megbeszéléseket és azok lebonyolítását értem. A konzultációkat neves politikusokkal, mivel kapcsolatban állnak alvilági szervezetekkel. Ez amolyan kölcsönös segítség. Ők megkapják a szükséges információkat tőlünk, cserébe pedig szemet hunynak néhány dolog felett. Valamint eltusolnak néhány balhét, ha arról van szó. Viszont néhányan már szóvá tették, hogy ideje lenne a valódi vezetőnek intézni mindezt. – magyarázta én pedig nem akartam felfogni Adam szavait. – Ha pedig mindez nem lenne elég. – folytatta. – Dan tudomást szerzett róla, hogy a családi birtok és vagyon mellett egy Las Vegasban lévő kis kaszinót is a nevedre hagyott apád. Nem semmi azt meg kel hagyni.

-          Azt akarod mondani, hogy az elmúlt időszakban Dan maffiát játszott helyettem?!  - ráncoltam össze homlokom.

-          Miért? Mit hittél? Mit csinált nap, mint nap? – kérdezte értetlenül.

-          Azt, hogy a nappalijában ül a barokk stílusú bútorai között egy fotelben és szivarozik. – jelentettem ki az első mondatot, ami eszembe jutott erre a kérdésre. – Miért nem szólt erről nekem eddig Dan?

-          Nem akart ennyi mindent rád zúdítani. Megakarta várni, hogy belerázódj ebbe az egészbe. Egyszerűen csak féltett, hogy nem fogsz boldogulni.

-          Szóval nem bízott bennem. – fordítottam fejem ismét az ablak felé.

-          Tévedsz. Nagyon is bízik benned, és erősnek tart. De tudja, hogy utálod ezt csinálni.

-          Mikor lesz már vége?  - tekintetem a mellettem ülő fiúra szegeztem. – Vége lesz egyáltalán valaha is? 19 éves vagyok Adam. A korombeli emberek egyetemekre járnak. Hétvégenként bulizni mennek, vagy épp moziba a barátaikkal. Megszegnek néhány szabályt. Leisszák magukat egy házibuliban, elkapják őket gyors hajtásért, vagy épp beszöknek egy épület tetőterére. Nekünk mikor lesz ilyen életünk? Ennyi idősen nem szabadna ezt az életet élnünk. Én nem lehetnék egy alvilági szervezet feje. Nem lehetne, egy családi birtokom ahová néha napján betörnek, és rohadtul nem kéne tárgyalnom mindenféle politikussal és államfővel. – Adam arca rezzenéstelen maradt mindvégig, mégis szemeiben látszott, hogy Ő is így gondolja. Annyi különbséggel, hogy Ő beletörődött ebbe én viszont nem. – Ez nem élet.

-          Amikor Dan felkeresett, hogy álljak be a szervezetbe először nemet mondtam. Azt gondoltam, hogy nem követhetem el ugyanazt a hibát, amit mások miután otthagyták az intézetet. Nem akartam, hogy én is egy legyek azok közül, akik elzüllenek, csak mert nincs családjuk és otthonuk. A magam lábán akartam megállni, mégis tisztességesen. Olyan célért akartam küzdeni, ami mássá tesz a többi árva között. Példa szerettem volna lenni. Példa arra, hogy az árvaság még nem indok arra, hogy mindent feladjunk. Be akartam bizonyítani, hogy a semmiből is lehetek valaki. Viszont az, hogy beálljak egy alvilági szervezetbe nem igazán tűnt példamutatónak. Dan elfogadta a válaszom. Pár nappal később épp haza felé sétáltam, mikor megláttam néhány srácot, akik épp egy másik fiút bántanak. Odamentem. Belekeveredtem egy csúnya verekedésbe, de nem is ez a lényeg. Megállt az utcán egy nagy fekete kocsi, és kiszállt belőle egy magas férfi. Az egyik fiú édesapja volt. Rendőr ruhát viselt. A kocsiba parancsolta a fiát és a társait is, majd elhajtott. Akkor jöttem rá, hogy tévedtem, mikor azt gondoltam csak a cserben hagyott emberek válhatnak rossz emberekké. Nem kell mélyről jönnöd ahhoz, hogy mélyre süllyedj. Önként választottam ezt az életet Katy. Nem tartom helyesnek, amit teszek, de biztosan nem tartom rossznak sem. A feladatom, hogy vigyázzak rád akár az életem árán is. Mindegy milyen alvilági körülmények között, de teljesítem, mert te a szíved mélyén jó ember vagy. Sosem akartad ezt az életet. Tudod, miért vagyok olyan biztos abban, hogy nem helytelen, amit teszek? Onnan, hogy bár a helyszín ahol teszem nem épp a legjobb, mégis nem lehet helytelen dolog vigyázni rád. Nem lehet helytelen megóvni egy jó embert. Nem lehet bűn megóvni Téged!  - elgondolkoztam Adam szavain. Ismertem az érzést, amit Ő is átélt. Tudtam, milyen érzés arra törekedni, hogy az emberek ne soroljanak be az árva szó hallatán egy kategóriába. Jó ember akartam lenni. Adam szerint jó ember vagyok. Zayn szerint jó ember vagyok. Louis szerint nem bűn. amit teszek, hisz nem én akartam mindezt. Szerintem viszont ez az egész nem ilyen egyszerű. Nem lehet egyszerre jó és rossz is. Talán az igazság az, hogy minden ember tud egyszer jó és egyszer rossz lenni. Meglehet, hogy mindenkiben megvan ugyanaz, csak mindenki mást részesít előnyben. Mindenkiben ott a gyilkos, a bosszúvágyó gonosz vagy épp a jó és szerető ember. Csak vannak, akik az egyiket elrejtik, a másikat pedig kiengedik a lelkük börtönéből. De vajon mitől függ, hogy az ember melyik énjét választja?!  - Katy. – szólt kicsit félve Adam. – Mi van ha Dan-nek igaza van? – ez aztán a gyors téma váltás.

-          Dan-nek sosincs igaza. – vágtam rá.

-          De tegyük fel, hogy mégis. – folytatta. – Mi van akkor, ha tényleg elkell taszítanod magadtól Louis-t? Úgy értem, te is tudod, hogy Dan szerint nem helyes ha...

-          Tudom mit gondol Dan, ahogy azt is tudom, hogy mit vállalok azzal ha hagyom hogy szeressen. – vágtam közbe. – Szükségem van rá Adam. Képes volt kihúzni a mélyből, és ami még ennél is fontosabb számomra, hogy képes volt a felszínen tartani. Nem hagyta, hogy visszazuhanjak abba a szakadékba ahonnét nagy nehezen kimásztam. – hangom határozott volt, mégis éreztem, hogy belül széttép a fájdalom. Hogy mi fájt? A tudat, hogy talán tényleg el kell engednem Őt egy nap. Örökre. – Mondj önzőnek, de nem akarom elveszíteni. Azt viszont sosem hagynám, hogy az én boldogságom az Ő életébe kerüljön. Ha egy nap el kell engednem, megteszem. Nem azért mert már nem lesz rá szükségem. Hanem azért mert szeretem. – tudtam, hogy helyes amit mondok mégis, ha belegondoltam abba, hogy egy nap már nem lesz mellettem borzasztó üresség fogott el. Nem lehetek önző vele szemben. Nem ragaszkodhatok hozzá. De nem vagyok képes elfogadni, hogy talán nem lesz itt velem örökre. Egy részem azt akarja, hogy boldog legyen ha kell velem, de ha kell nélkülem. Egy másik részem viszont eszeveszettül kapaszkodott abba a ténybe, hogy nem engedhetem elveszíteni.

Néhány óra múlva a gépünk leszállt a londoni reptéren. Adam először haza akart vinni én azonban ellent mondtam. Minél előbb beszélni akartam Dan-nel. A gondolataim összevissza kavarogtak a fejemben. Részben azon, hogy ezentúl még jobban bele kell vetnem magam a maffiai életbe. Aztán meg azon, hogy Dan mégis hogy volt képes arra, hogy eltitkolja mindezt előlem heteken át? Csak egy napra akartam elszakadni az életem borzalmaitól. Mégis a helyzet csak rosszabb lett. Szemeimmel megpillantottam a raktár épületét. Magas vasráccsal körülvett hely volt. Az épület előtt konténerek és néhány láda pihent. Az emeleti ablakok közül soknak bevolt törve az üvege, néhol pedig az ajtó is felvolt feszítve. A helyről egyértelműen le rí, hogy aljas dolgok zajlanak odabent. Adam leparkolt, én pedig azonnal kipattantam a kocsiból. Hideg volt, és az égen úszó sötét felhők is azt jelezték, hogy hamarosan esni fog. Fekete szövetkabátom zsebébe dugtam a kezeim, úgy siettem az ajtó felé. Mellettem Adam sétált, aki szintén egy koromfekete szövetkabátot viselt. Kabátja nem volt begombolva így látszott, hogy a fegyvere az oldalához simul. Nos, igen. Egy alvilági embernek a fegyvere az elsőszámú legjobb barátja.  Nagy léptekkel szeltem át az épületet, majd kopogás nélkül léptem be a szobába ahol már oly sok megbeszélést tartottunk, és ahol már oly sokszor nem jutottunk semmire.

-          Katy. – kapta felém fejét Dan, aki egy széken ült és önmagához híven egy szivart tartott a kezében.

-          Tudod Dan, ha a családunk neve szerepelne egy ”A tökéletes család” című teszten biztos vagyok benne, hogy az első helyen állnánk, a teszten megbukottak listáján belül. – nem bóknak szántam, inkább amolyan köszönés félének. Dan épp szólásra nyitotta volna a száját, mikor én közbe vágtam. – Ne is strapáld magad. Adam már mindent elmondott. – közöltem.

-          Ne haragudj!  A te érdekedben tettem mindent. – hangja kedves és nyugodt maradt mindvégig.

-          Nem haragszom. De legközelebb avass bele az ilyen dolgokba. – szögeztem le. Valóban nem éreztem haragot iránta. Inkább csak értetlenül álltam a helyzet előtt.

-          Nem fogsz örülni annak, amit most mondani fogok, de kérlek fontold meg. – kezdte, szivarját pedig a keze mellett heverő hamutartónak támasztotta. – Úgy gondolom, hogy a Fantom félre akart minket vezetni és részben sikerült is neki. Talán csak egy elterelés volt, hogy megfenyegetett. Jelenlegi célpontnak állított be mindenkit rajtad kívül. Elakarta terelni a figyelmed a saját biztonságodról.

-          Nem örülök neki, de meg sem lepődök. Én is pontosan ezt gondolom. – dőltem a falnak. – Nem sűrűn haljátok tőlem ezt a mondatot, de azt hiszem, fel kell tennem az általam legjobban utált kérdést, de persze csak a ”Minden rendben lesz..” után. – folytattam. Adam és Dan is kérdőn figyeltek. – Mi a terv? – böktem ki végül. Valóban gyűlöltem ezt a kérdést. Hisz eddig ahány tervünk volt annyi bukásunk is.

-          Nem várhatunk tovább. A terv nagyon egyszerű: Megtalálni, elfogni és megölni. – ismét kezébe emelte a szivarját melynek füstje betöltötte az egész szobát.

-          Remek. – állapította meg Adam. – De mégis hogy fogjunk hozzá? Képtelenség előkeríteni. Már nem egyszer próbáltuk, de hiába. – néhány másodpercig néma csend lett. Mind megfontolt és elgondolkodó arcot vágtunk, azonban nem voltam benne biztos hogy hármunk közül van e valakinek rajtam kívül kézzel fogható ötlete, így felszólaltam.

-          Beépítünk egy embert. – Dan szemöldökét ráncolva kapta felém fejét.

-          Mégis hogy?

-          Beépítünk valakit a Fantom emberei közé, hogy kémkedjen nekünk. A férfi, akit a múltkor elfogtatok. Derítsétek ki, hogy milyen alvilági bandának a tagja. Ha az megvan, akkor meg vannak a Fantom emberei is.

-          Ez egy nagyon jó ötlet. – bólogatott elismerően Dan. – Igen. Meglehetősen remek. Adam!  Kérlek, keresd meg Masont, és avasd be a tervünkbe. Ő az egyik legmegbízhatóbb emberünk, és egyben a legalkalmasabb is a feladatra. – a mellettem álló fiú engedelmesen bólintott, majd kiment a szobából. – Az eszed úgy vág mit az apádnak. – szúrós tekintettel méregettem a székben szivarozó férfit.

-          Ne hasonlíts hozzá! Benne és bennem semmi közös nincs, a nevünket és az ereimben folyó vért leszámítva.

-          A vér és a név épp elég. Nem is kell több. El sem tudod képzelni mennyire, hasonlítasz rá. A gondolkodásod, a tetteid, néha még a mozdulataidban is Őt vélem felfedezni. El akarod felejteni és kitörölni az életedből, de Katy te is tisztában vagy vele, hogy ez lehetetlen. Te magad mondtad az Ő vére csörgedezik az ereidben. Ez hozzá köt akár tetszik akár nem. – hangja kedves és barátságos maradt, én azonban gyilkolni tudtam volna a szemeimmel. – A tekinteted. Az is épp olyan, mint az Övé voltak. Csillog benne a bosszú, a harag, a gyász, a határozottság és az, ami minden Wilsonban meg van: a bátorság és az erő. – hátradőlve a fa széken, melyen ült lazított a testtartásán. – Mi a helyzet Louis-sal? Még mindig nem adta fel a mi kis hős szerelmes kócoskánk?

-          Annyit tud, amennyit tudnia kell. Megért, és boldog vagyok mellette. Nekem ennél többre nincs szükségem. – mondatom talán kicsit ingerültre sikerült.

-          Biztos megéri ilyen nagy kockázatot vállalni a boldogságért? A szép dolgoknak ára van Katharine. Megéri egy pillanatért, ekkora árat fizetni még akkor is, ha az a halál?

-          Nem fog itt senki meghalni!  Gondoskodom róla! – határozottan és idegesen szögeztem le a tény melyet biztosra én se tudtam, csak reméltem. Egy utolsó pillantást vetettem Dan-re majd feltépve az ajtót készültem elhagyni a szivarfüstjétől megtelt szobát.

-          Furcsa. Az apád is pontosan ezt mondta mielőtt meggyilkolták az édesanyád…